A kislány nyakába kapta a lábát, és úgy futott keresztül Kána városán, mint akit kergetnek.

– Jiszká! Jiszká! Hova futsz?

A gyerek meg sem állt, csak a válla fölött kiáltott hátra:

– A mirtusz! Elfelejtettük a mirtuszt!

Hátra se nézett, de a fülét azért hegyezte erősen, hallja-e maga mögött az ismerős lábak dobogását. Nem kellett ahhoz hátranéznie, hogy felismerje Áhihud, a legjobb barátja hangját. Jiszká, amióta eszét tudta, ismerte Áhit. Kána nem volt kicsi város, de azért ismert itt mindenki mindenkit, főleg a hasonló korú gyerekek voltak jóban. Jiszká és Áhi ráadásul közel laktak egymáshoz, nem csoda, ha kicsi koruk óta együtt játszottak. Néhány éve még biztosan bevárta volna Áhit, hogy együtt szaladjanak le a bárányok itatójához, ahol a mirtuszbokrok nőttek. De az utóbbi időben valami megváltozott. Jiszká maga sem tudta, miért, ha meglátta Áhit, valahogy gyorsabban vert a szíve, és hirtelen kipirult az arca, a gyomrát meg összeszorította valami. Úgyhogy most, amikor meghallotta Áhi hangját, inkább hátra se nézve továbbfutott. De azért fülelt, vajon utánafut-e a fiú.

Áhi zihálva érte be. Megragadta a karját:

– Fölösleges annyira rohanni! Messze még az este!

– Messze, messze – bólogatott Jiszká, de szíve szerint futott volna tovább. Nem is annyira a mirtuszágak miatt, hanem hogy ne kelljen Áhi szép fekete szemébe néznie. – De anyánk teljesen kétségbeesett, hogy mit szólnak a népek, ha még mirtuszkoszorúja se lesz Jáhelnek. Mert még azt is elfelejtettük…

Áhi egy pillanatra elkomorult. Hát, igen… A mirtuszkoszorú. A menyasszonyok ékessége. Amit gyönyörű, fehér virágú ágakból fonnak, és olyan illatos, hogy belebódul az ember. Mégis kevés menyasszony hord manapság mirtuszt az esküvője napján. Mert a gazdagabb lányok ezüst- vagy aranypénzből font főkötőt hordanak ilyenkor. Ez sokszor többet ér, mint maga a mátkapénz, amelyet a vőlegény fizet a menyasszony apjának. Az érmékkel szőtt főkötő a menyasszony hozománya, az ő vagyonát, gazdagságát jelzi. Így hát még a szegényebb lányok se nagyon viseltek mirtuszkoszorút, mert ha másból nem, hát rézpénzekből állították össze a menyasszonyi fejéküket.

De Jiszkáéknak nemigen tellett ilyesmire. Sopánkodott is Jiszká anyja, Tóbia, hogy milyen szegényes esküvő lesz ez. Bezzeg, ha nem viszi el a hidegrázás Sáfánt, most akár aranypénzek is csöröghetnének Jáhel homlokán. Jáhel és a húga összemosolyogtak, mert mindketten jól tudták, hogy ha Sáfán nem hal bele a lázas betegségbe, akkor most Jáhelt rázná a hideg, hogy egy ilyen vénemberhez kell feleségül mennie. Mert a lányoknak nem volt beleszólásuk abba, kihez mennek férjhez. Jáhelnek sem, hiszen szinte gyerek volt még, amikor a vén Sáfán megkérte a kezét az apjától.

Hamar megegyeztek, mert Sáfán volt az egyik legmódosabb gazda a városban, juhai százszámra legeltek Kána környékén. Hogy hány birkát ígért Jáhelért, azt nem tudta meg soha, mert a vénembert szerencsére hamarabb elvitte a láz, mint hogy a kislány betöltötte volna a tizenkettőt.

Egy szegény fazekas lányának nemigen akadt gazdag kérője, így végül Éderhez, a takácslegényhez adták a lányt. Aki közel sem volt olyan módos, mint Sáfán, de legalább fiatal volt, és úgy tűnt, szereti is Jáhelt. Így hát szóba se kerülhetett a fényes menyasszonyi főkötő. De hogy még a mirtuszról is elfeledkezzenek, az már sok volt Tóbiának.

Nyakába kapta hát a lábát Jiszká, és szaladt mirtuszt szedni, hogy hazaérjen, mielőtt a vőlegény megérkezik a lányos házhoz.