A léviták segítettek a szolgálatban, de nem ők voltak a főszereplők. Annyi „névtelen”, hűséges, hívő gyülekezeti tag van előttem, akik a háttérben odaadással végezték a saját szolgálatukat Isten országának építésében. Ráadásul világi munkájuk mellett vállalták ezt, miközben a saját helyükön az evangéliumot képviselték. Adjunk értük hálát az Úrnak! Vegyük észre őket! Nevük fel van írva a mennyben (Lk 10,20). Mi is ilyen szolgák legyünk! (5–8) A léviták szolgálata szép rendben történt a szent sátor körül. A szolgálatok különbözőek voltak, de együtt építették Isten országát (14–39). Lévi törzse teljes egészében az Úr szolgálatára rendeltetett, hogy az Urat illető elsőszülötteket kiváltsák. Istenünk Jézus Krisztusban, aki a halálból elsőszülöttként feltámadott (Jel 1,5), kiváltott minket mindabból, amit nem tudunk tökéletesen teljesíteni – megváltott a halálból az életre és a szolgálatra (40–51). Jézus Krisztusban mindannyian egészen az Isten tulajdonai vagyunk. Ezért bármit szólunk és teszünk a mindennapi életben, az ő dicsőségére tehetjük úgy, mint akik egészen az Úréi. Életünk az övé!

Jn 14,25–31.

23. zsoltár

Lévi fiai közül Kehátnak, valamint a fiainak volt a legfontosabb és legveszélyesebb feladatuk. Az induláskor Kehát fiai takarták le gondosan, és ők hordozták a legszentebb istentiszteleti eszközöket: a szent ládát, a szent kenyerek asztalát, a lámpatartót és ezek tartozékait úgy, hogy hozzá ne érjenek a szent dolgokhoz, mert különben meghaltak volna (15). Azóta az életben maradásunk már nem a szent dolgoktól függ. Mégis: vegyük komolyan, hogy ami Istennek elkülönített, az csak a kijelölt célra használható. Ilyen értelemben érinthetetlen ma is például az úrvacsorai kehely. Ugyanez a Jézusban kapott szentségre is érvényes: életünk az Istennek van elkülönítve. Az ő gyermeke nem tehet akármit. Mindenkivel közösséget vállalunk mint megváltásra szoruló emberrel, de soha nem mondhatunk igent egyben arra is, amire az Úr nemet mondott. Ma olyan világban élünk, amelyben mindent hétköznapivá silányítottunk. Szegényes és szánalmas lett az életünk, ahol minden a jelen élvezete körül forog. De csak kínlódunk, mert kifolyik a kezünk közül az élet. Csak Jézus Krisztus megtartó szeretete végzi el azt a csodát, hogy ki ne vesszünk az életből (4,18).

Jn 15,1–8.

67. zsoltár

Kehát fiaira vigyázni kellett: ki ne haljanak, akikre az Úr a korábban olvasott, legfontosabb feladatot bízta. Ezért egészen gyakorlati utasításokat kaptak a feladataikra nézve (17–20). Pont ez a mindent betartó igyekezet, akarás emeli magasabb szintre a kérdést: mit tehetünk azért, hogy éljünk, és ne haljunk meg? A kérdés itt nem arra vonatkozik, hogy egészségesen és hosszú ideig éljünk itt, a földön. Noha a Biblia bizonyságtétele ebben is egyértelmű: életünk ideje az Isten kezében van, és a hosszú élet az ő áldása, de senki sem hosszabbíthatja meg életét ebben a világban egy arasszal sem (Mt 6,27). Hitben járva vigyázunk magunkra, egészségesen élünk, mert testünk a Szentlélek temploma, Isten dicsőségének hordozója (1Kor 6,19). De ezek a lényeget illetően semmin nem változtatnak: az élet mindenestől Isten ajándéka. Az örök élet is az ő ajándéka. Minden kegyelem! Még az Úrhoz forduló, a megtartó irgalmat megragadó, ezért könyörgő mozdulat, indulat is kegyelem. Ahogy ezt a 90. zsoltár megénekli: „Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!” (Zsolt 90,13)

Jn 15,9–11.

200. dicséret

Igénk csak a nő paráznaságáról szól, noha a férfi ugyanúgy paráznává lehet, mindkettőjüket fenyegeti ez az eltévelyedés. Maga a tény, hogy van testi paráznaság, jelzi az emberlét nyomorúságát, azt, hogy Isten áldása helyett átok alatt vagyunk. Ami egy testté lett, azt széttépték (1Móz 2,4). Olyan ez, mint amikor elvesztem valamelyik testrészemet: keserves fájdalommal jár, és utána minden megváltozik az életemben. A házasságtörésnél azt tépjük szét, amit Isten egybeszerkesztett, és ebbe a család minden tagja, az egész valónk belerokkan. Ez a bűn átka: egy pillanatnyi gyönyörért mindent beáldozunk. A bűn nem más, mint paráznaság az Úr ellen: az ember hűtlenné lett Istenéhez, és mint a házasságtörésben, átok alá kerültünk, és keserves fájdalmat okoztunk egymásnak. Hamlet emiatt szenved és kiált fel megoldást keresve: „A világ szétesett, átok ül rajtam, / most én kellek hozzá, hogy összerakjam.” Mi nem tudjuk összerakni a világot. Jézus Krisztus az, aki feltámadásával összerakta mindazt, ami halálosan szétesett. Ő levette rólunk a bűn átkát, hogy végre megtérjünk, felkeljünk a porból, és új életet éljünk.

Jn 15,12–17.

440. dicséret

A názírság olyan különleges fogadalom, amelyet hálából vagy egy feladat elvégzése miatt tettek. Az eredeti kifejezés – „názar” – azt jelenti: odaszánni. Az ilyen életnek külső jelei voltak: az illető nem ihatott részegítő italt, nem nyírhatta a haját és a szakállát. A külső jel láthatóvá tette az Istennek odaszánt életet. Jézus Krisztus egész életére nézve názír volt, aki bennünket is erre, az Úrnak odaszánt életre váltott meg (Róm 12,1). Életünk minden mozzanata istentisztelet – nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem mert Isten kegyelmében vagyunk, az övéi vagyunk. Rajtunk van a keresztség külső jele, és bennünk munkál Lelkének ereje. Sámsonnak sem a hajában volt az ereje, hanem az élő Istennel való közösségében (Bír 16,6). Amikor elerőtlenedik az életünk, akkor vizsgáljuk meg: igazán hiszünk-e? Nem testi elerőtlenedésről van itt szó, mert Isten ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (2Kor 12,9), hanem arról, amikor bizonyosságunk roppan meg, és vagy túlzott aktivitásban mindent mi akarunk megoldani, vagy halálos kedvetlenség lesz úrrá rajtunk. Sámson is akkor gyengült el, amikor nem számolt már Urával, és belefáradt a kísértésbe, mindenbe – és feladta (Bír 16,16). Urunk, a te igéd igazság és élet (Jn 17,17), eleveníts meg, szentelj meg bennünket vele (Zsolt 119,25), hogy minden nyomorúságunk ellenére hitelesek legyünk a te ügyedet, az örök élet teljességét, örömét, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét képviselve ebben a világban!

Jn 15,18–27.

455. dicséret

Áron áldása Isten népének szól (22–23). Örüljünk, hogy mi tagjai vagyunk, és részesülünk áldásából. Legyünk Isten eszközei, áldásának követei! Az áldás lényege az, hogy Isten a maga lényének teljességéből, tökéletességéből, jóságából, szeretetéből, békességéből, azaz boldogságából ajándékoz nekünk (1Tim 1,11). Csak az Úr adhatja ezeket az ajándékokat. Nélküle a boldogtalanság áldatlan állapota hatalmasodik el rajtunk. Az Úr áldásának kiteljesedése Jézus Krisztus megváltó szeretete (Jn 3,16). Ezért az Úr áldása azt jelenti, hogy ő megőriz bennünket ebben a világban, amíg kijelölt időnk tart (24). De ez az áldás túlmutat az életen és a halálon – az örök életre. Nem tűnünk el, nem veszünk el: Jézus Krisztus feltámadott (1Kor 15,20), mi is feltámadunk, mégpedig megdicsőült testben, amelyben megőrizzük személyazonosságunkat, új emberként, Isten eredeti gondolata szerint. Isten felragyogtatja az ő arcát előttünk (25–26): meglátjuk őt, Jézus Krisztusban felismerjük mint mennyei Atyánkat, és hitben ráhagyatkozunk könyörülő kegyelmére. Ő mindig könyörül népén (22): megtart e világban, vagy átvisz az örök hajlékba. Isten áldása az, hogy felénk fordult, és mi felé fordulhattunk. Így részesülhettünk kegyelméből.

Jn 16,1–15.

373. dicséret

Micsoda méltóság: Isten eszközei lehetünk az ő szent ügyének képviseletében! Boldogtalan ember az, aki nem fedezte fel, hogy a maga helyén az Úr követe ebben a világban. Akinek örök élete van, az úgy szolgál, mintha a „szent dolgokat vinné a vállán” (9). Az Istentől kapott feladat és felelősség nagyságához mérten kapjuk azokhoz a képességeket, lelki ajándékokat, köztük az erőt és a bölcsességet (Mt 25,15). Az igazi nagyság az, amely Isten dicsőségét szolgálva nem akar többet, mint amit kapott, hiszen hitben járva az igazán több már az övé. A léviták közül Gérsón fiai két szekeret és négy szarvasmarhát kaptak, Merárí fiai négy szekeret és nyolc szarvasmarhát, míg Kehát fiai nem kaptak szekereket és szarvasmarhákat. A különbségtétel oka a feladat különbözőségében volt, de nem a feladat minőségének különbségében. Mindhárman azt a szent feladatot kapták, hogy a szent sátor szállításában részt vegyenek. Merárí fiainak több szekérre és szarvasmarhára volt szükségük, mint Gérsón fiainak, mert nekik kellett szállítani a szent sátor nehéz fa- és fémvázát, Kehát fiai pedig nem kaptak szekeret és szarvasmarhát, mert ők a szent sátor tárgyait a vállukon vitték (1–9). A feladatban van különbség, de a feladat fontosságában, annak szentségében nincs.

Jn 16,16–23a.

367. dicséret