Szüleim a Debreceni Református Kollégiumba írattak be. Akkor még másfajta járvány dühöngött, 1984 volt, élesen elvált a kinti világ a falakon belüli élettől. A világválasztó kérdés az volt, hogy mit mond a szocializmus kint és mit látunk, hogyan élünk mi kicsit burokban, a falakon belül. Nekünk Rózsai Tivadar bácsi csendesen elmagyarázta, hogy miért és melyik napot kell megszentelni, a vasárnap nem vásárnap, és hogy a Biblia az Élet könyve, mert irányt mutat egy életen át, és rá hallgatva hazaérünk. Megtanultuk, hogy aki szeret, az Krisztus által szabad ember.

A Kollégium pedig a belül élőknek kérdezés nélkül is naponta elmondta: „Orando et laborando.” Kint pedig gőzerővel épült – meg közben azért rohadt is – a szocializmus. A kádári párturalmi rendszer piros betűvel íratott naptárakba – nem szívekbe – kétes hírű eseményeket, meg tájidegen szovjet zászlókat, jelképeket és hősöket állított terekre, házak tetejére, a szemünk elé. Elmondom kicsit bővebben, mire is gondolok.