Mostanában, ahogy a külső körülmények is egyre inkább arra szorítanak, hogy a „belső szobába” forduljak, intenzívebben kezdtem foglalkozni az imádság történetével. Azzal, hogyan alakult a keresztyén imádság külsőségeit – például a kéz- és testtartások szimbolikáját, tartalmát, és hogy miért, kiért, milyen szavakkal, milyen módokon imádkozunk – illetően.

Hosszú ideje zavar, vagy legalábbis kérdéses számomra, hogy a nyilvánosan elhangzó vagy olvasható református imák is sokszor vagy végletesen individuálisak, vagy végletesen távolságtartók. Vagy a belső szoba magánya és kopársága (tényleg: miért is gondoljuk, hogy a belső szoba üres, fehér falú tér?) határozza meg, és csak az individuális lelki-spirituális folyamatok tükröződnek benne, vagy ha kilép is innen, jelentős távolságtartással, mintegy szenvtelenül szemléli mindazt, ami azon kívül történik.

Ennek talán legérzékletesebb példája a szenvedőkért, a nyomorultakért könyörgés, amelyet úgy végzünk, mintha képtelenek lennénk arra, hogy az imádságban is kifejezésre juttassuk azt, hogy az mégiscsak a részvétből fakad, vagyis abból, hogy együtt szenvedünk a szenvedőkkel. Habár kétségtelen: az örülőkkel sem nagyon tudunk együtt örülni.