Nagyhéten különösen hangsúlyossá válnak Jézus szavai, de ugyanilyen üzenetértéke van annak is, amikor az Isten Fia hallgat, és nem reagál a körülötte zajló eseményekre. A világot követésre bíró Mester (vö. Jn 12,19) zavarja a hivatalos papi vezetőket, így mindent elkövetnek azért, hogy az általuk megvetett földi hatalom kezére játsszák.

A földi helytartó, Pilátus nem tud mit kezdeni a mennyei királlyal, ezért kiszolgáltatja őt az emberi brutalitás és megszégyenítés valóságának. Az első Ádámnak, aki olyan akart lenni, mint Isten, tudni akarta mi a jó és mi a rossz (1Móz 3,5), végül szégyenkeznie kellett tette miatt, a második Ádám azonban megszégyenítése után dicsőséggel jutalmaztatott.

Amikor Pilátus azt mondja a népnek: „Íme, az ember!” (Jn 19,5), miközben az Isten Fia megkorbácsolva, tövissel koronázva ott áll a tömeg előtt, ezzel azt üzeni, íme, az ember, aki erre képes: megszégyeníteni a másikat, még az Isten Fiát is. E jelenetben az ember, a nép, a bűnös egyén szégyene lett nyilvánvalóvá, a bukott emberé, aki jó és rossz közül – Jézus és Barabbás közül – a rosszat választotta, és a jót, az ártatlant, a tisztát rossznak, a bűnöst, a gyilkost, a tisztátalant jónak nyilvánította.

A szégyenét átélő és felismerő ember elrejtőzik, és az Úr így szólítja meg: „Hol vagy?” (1Móz 3,9) A bűnös emberi kéz okozta szégyent átélő Emberfia azonban már korábban kinyilvánította és világossá tette küldetését: „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18,11)

A jó és rossz tudásának fája elszakított Istentől, de a kereszt fája újra visszavezetett hozzá, mert az ember nincs önmagára hagyva, hanem van, aki közbenjárjon érette az Atyánál: a megöletett, de harmadnapon feltámadott hibátlan Bárány, a testet öltött Ige (Jn 1,14).