Jáhel apja áldásra emelte a kezét:

– Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! – És egyik kezét a lánya, a másikat Éder fejére tette. – Áldja meg az Úr a ti házasságotokat – szólt elcsukló hangon, és Jiszká látta, hogy a meghatottságtól könny csillog a szemében.

Ekkor újra felharsantak a sípok, és a vőlegény barátai már fel is kapták a hordszéket, amelyben Jáhel ült. A menetet Bédád, Éder legjobb barátja vezette. Ő volt a násznagy, ő felelt azért, hogy minden rendben menjen a hétnapos esküvő alatt. A násznép ujjongva, tánclépésben indult el a menyegzői házhoz, kezükben fáklyákkal, mirtuszágakat lobogtatva. És a tömegben persze ott volt Áhi is.

– Ugye, hogy jól ment minden! – nevetett Jiszkára, és a kezébe nyomott egy mirtuszágat. Jiszká bólintott, mert tényleg úgy érezte, hogy most már mindennek jól kell sikerülnie ezen az esküvőn.

A vőlegény házát is virágfonatokkal, fáklyákkal díszítették fel. A bárányok még ott forogtak a nyársakon, a szárnyas jószágok, kacsák és libák pedig már pirosra sültek. A frissen sült húsok, a lepénykenyerek, mézes sütemények illata töltötte be az udvart. Jiszká gyomra hangosan megkordult. Olyan hangosan, hogy Áhi is meghallotta, és hangosan felnevetett:

– Mi az? Éhes vagy?

– Hát persze! – nevetett vissza Jiszká. – Ebben a felfordulásban egész nap nem ettem. Eszembe sem jutott.

De még nem láthattak hozzá az evéshez, mert az esküvő legfontosabb része hátra volt. A vőlegény és a menyasszony elfoglalta helyét a párnákon a magasított menyasszonyi sátor alatt, hogy jól lássa őket mindenki. Jiszká mégsem az ifjú párt nézte, hanem azokat a gyönyörű lepleket, amelyek a díszsátor három oldalát borították. A kislány biztos volt benne, hogy ezeket is a vőlegény szőtte.

„Beleszőtte a sátorba a szívét is. Tényleg nagyon szeretheti Jáhelt” – gondolta Jiszká, és a tekintete Áhira tévedt. Hiába nem akarta, eszébe jutott, milyen jó lenne, ha egyszer, talán nem is olyan soká, ők is így ülhetnének Áhival a menyegzői sátor alatt. Belepirult a gondolatba. Tekintetét a fiúra kapta, hogy észrevette-e a pirulását.

De Áhi nem figyelt rá. Az ő szeme is a vőlegény apjára szegeződött, mint mindenkié az udvaron. Sámuel, Éder apja felemelte a kupáját, és áldást mondott az ifjú párra. Ezzel az atyai áldással váltak valóban házasokká Jáhelék.

Mindenki fenékig ürítette a poharát, és ujjongott. Kivéve Tóbiát, Jáhel anyját. Ahogy belekóstolt a borba, elfintorította az orrát:

– Micsoda silány bor! Még az áldáshoz sem tudtak jó bort venni! – de azért kiitta a poharát, mert tudta, úgy illik.

Jiszká elmosolyodott magában. Megszokta már az anyja morgolódásait, azt is, hogy ezen az esküvőn semmi sem tetszik neki. De ez a megjegyzés már tényleg nevetségesnek tűnt. Hiszen a jó bor, a yayin nemigen illik az ilyen szegény népekhez, mint ők maguk is. Libanon meg a Kármel hegyének lejtőin nő az a szőlő, amelyből a yayin készül. Hogyan is lehetne akár csak az áldáshoz ilyen drága bort venni ennyi embernek?

Nem is foglalkozott az anyjával, hanem inkább elhívta Áhit, hogy megnézzék, megsült-e már a bárány, amelyet nyárson forgattak a férfiak.