Isten ígéretei az életet szolgálják, a jövendő reménységét, amelyek erővel, örömmel töltik meg a jelent. Isten ígéretei megerősítenek a bizonyosságban, így a terhek hordozásában is. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság nem irigy, azaz képes együtt szolgálni a szolgatársakkal, képes megosztani a feladatokat, a terheket. A hetven munkatárs tudta azt, hogy továbbra is Mózes az Úr eszköze a nép vezetésében, vagyis csak akkor prófétáltak, akkor szolgáltak, ha ennek Isten Lelkétől rendelt ideje volt, nem pedig összevissza nyüzsögtek (24–25). Ez a bizonyosság még azt a két embert is észrevette, akiben szintén Isten Lelke munkált, csak nem voltak hivatalosan felkenve a szolgálatra (26–30). Fontos, hogy minden intézményes rendben történjék, mert a káosz rombol. De vegyük észre, hogy sokan vannak, akiket Isten Lelke vezet a saját munkájukban, akik az ő eszközei a maguk területén. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság másokkal együtt szolgálja az Urat e világban, mindenben az ő megváltó szeretetét képviselve. Ez a bizonyosság nem telhetetlen, él az Isten ajándékaival, de soha nem él vissza azokkal (31–35). Mindig a kevesebb a több az ember részéről, és ebben a kevésben az Úr végtelen ereje nyilvánulhat meg (23).

Jn 18,19–23.

331. dicséret

Mózes sem volt tökéletes, tudott indulatos is lenni (2Móz 32,19), őt is megkísértette a hiúság, amikor Isten cselekvését magának tulajdonította, így nem az Úrnak adta meg a dicsőséget (4Móz 20,10). Itt azonban Isten Lelke betöltötte őt, és hitben élte meg Mirjám és Áron támadását. Mózes, aki Isten ügyében határozottan irányított, a személye elleni bántást most meg tudta bocsátani. Az Úr meghallgatta közbenjáró könyörgését Mirjámért (9–16). Urunk, tölts be Lelkeddel, vedd el gyarlóságainkat, add a megbocsátás és az ellenségeinkért mondott imádság kegyelmi ajándékát nekünk! Megszólító üzenet itt, hogy az Úr védelmezi Mózest (4–8), nem engedi bántani szolgáját. Szereti Áront és Mirjámot is, rájuk is fontos feladatot bízott, de most mindkettőjüket meginti ezért a testvéri „támadásért”. Mindenki fontos a maga helyén az Úr ügyében. Nem irigyelhetjük el egymástól a szolgálatot és a kegyelmi ajándékot, hanem mindenki a magáéval sáfárkodjon! Mózes is sokat vétkezett, de az Úr kiválasztó, elhívó, védelmező, megtartó kegyelme alatt volt. Szolgáljuk hűséggel az Urat a magunk helyén, és bátorító bizonyossággal fogjuk megtapasztalni mi is, amit Mózessel kapcsolatban mond az Úr, mindenféle támadás idején: „Hogy mertetek hát szolgám, Mózes ellen beszélni?!”

Jn 18,24–27.

338. dicséret

Isten betekintést enged abba, amit elkészített. Minden törzsből kiválasztanak egy férfit, akik elmehetnek, hogy „kikémleljék” az Ígéret földjét. A Jézus Krisztusba vetett hit által mi már e világban részesedünk az Isten által készített, maradandó javakból. Isten Igéjének követei által ma is betekintést kapunk az Ígéret földjének javaiba (1–16), bár nem láthatjuk a részleteket. Isten Igéje a lényeget jelentette ki nekünk: az ő megváltó szeretetét. De természetesen e lényeghez kapcsolódóan tényeket is kijelent, amelyek áldott kapaszkodók Isten népe számára (17–24). Azonban e betekintés birtokában sem lehetünk elbizakodottak, mintha mi már mindent tudnánk. A bizonyosság reménységre épít és nem csak az ismeretre, hiszen a hit ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. Ugyanakkor minden ilyen betekintés kegyelmi állapot. Ez pedig arra kötelez bennünket, hogy biztassuk a többieket is azzal, amit mi már hitben látunk. Józsué is, Káléb is ezt tették. A követek között azonban sokan voltak olyanok, akik megijesztették a többieket, mert óriásoknak látták az ott lakókat, és egymást hergelve rossz híreket mondtak arról a földről. Lesz ítélet, de Isten népének feladata a evangélium hirdetése (25–33).

Jn 18,28–32.

340. dicséret

A követek egy része olyan erős népnek írta le az ott lakókat, mintha óriások lettek volna (13,33). Erre a hit józansága helyett úrrá lett rajtuk a tömegpánik, az emberek egymást hergelték, zúgolódtak, új vezetőt választva vissza akartak térni Egyiptomba (1–4). A hit embere látja a veszélyt, de soha nem gerjeszt olyan káoszt vagy félelmet, amelyből hitetlenség és Istennel szembeni engedetlenség következhet. Mózes, Áron, Józsué és Káléb megszaggatta ruháit a nép hitetlen viselkedését látva, majd biztatták a velük lévőket, és leginkább arra kérték őket: „Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek, (…) velünk van az Úr!” (9) Isten követeinek mindenkor ezt kell hirdetniük! A felhergelt népet azonban már nem lehetett lecsillapítani, meg akarták kövezni Mózest és a vele lévőket (10). Mózes ekkor bűnbánattal leborult az Úr előtt, és közbenjáró könyörgést mondott engedetlen népéért. Az Úr megbocsátott nekik, tovább vezette őket, ám az a hitetlen nemzedék nem láthatta meg az ígéret földjét (20–25). Bűneinkre van bocsánat Jézus Krisztusban, van újrakezdés, de az itteni következményeiket viselnünk kell.

Jn 18,33–40.

464. dicséret

Döbbenetesen summázza a nép bűnét a mai igeszakasz: rossz hírt mondtak jó hír helyett. Isten örömhírt mond, szabadítást ad, mi pedig ezt semmibe vesszük, rossz hírét keltjük hitetlen és engedetlen életünkkel (36–37)? Isten megbüntette ezt az engedetlenséget (26–35). Az a nemzedék nem mehetett be az ígéret földjére, de még fiaik is negyven évet sínylődtek a pusztaságban, mire bejuthattak oda. Az atyák közül csak az engedelmes Józsué és Káléb mehettek be a megígért földre (30). Bizony, a mi hitünk és engedelmességünk, illetve hitetlenségünk és engedetlenségünk kihat a következő nemzedékre is. Felelősek vagyunk értük (33–34). Tartsunk bűnbánatot nagycsütörtökön! Melyikünk nem ragaszkodna inkább a komfortos „fogsághoz”? Mielőtt megítélnénk azt a nemzedéket, amely hitetlenségében még a fiait is nyomorúságba sodorta, boruljunk le az Úr előtt: bizony, mi sem vagyunk különbek ezeknél! Urunk, tele van komfortos jóléttel vagy pusztaságos bizonytalansággal az életünk, félünk, öregszünk, fáradunk, elegünk lesz. Mindezeket szeretnénk letenni a te kezedbe, aki nagycsütörtök estén vetted a kenyeret, hálát adtál, megtörted és nekünk adtad (Mk 8,6). Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne rossz hírét, hanem jó hírét terjeszthessük a te áldott és szent ügyednek!

Jn 19,1–16a.

341. dicséret

Mi már bemehettünk arra a „földre”, amelyet az Úr szánt nekünk. Jézus Krisztus megváltó halála során a templom kárpitja kettéhasadt (Mt 27,51), hirdetve, hogy van út nyomorult emberlétünk számára a szent Isten felé, a mennyei haza felé. Jézus Krisztus nyitotta meg ezt az utat (Jn 14,6). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (Fil 3,20). Ez nagypéntek evangéliuma. Az Úr kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméért azzal a bizonyossággal járjuk földi zarándokutunkat, hogy bizonyosan be fogunk menni az Isten ígéreteinek földjére. Sőt, hit által már be is mentünk oda. Egyedül az Úr megtartó kegyelme tesz kiválasztottá. Micsoda reménység ez, áldott bizonyosság, amely minden nehézség és kín ellenére is örömtelivé teszi ezt a földi életet is. Mivel Jézus Krisztus egyetlenegy áldozata minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, ezért hálaáldozatul odaszánjuk az életünket az Úrnak. A mai igeszakaszban azokról az áldozatokról van szó, amelyeket az ígéret földjére érkezés után mutattak be Isten népének tagjai. Ezek önkéntes, örömből, hálából bemutatott tűzáldozatok voltak (3), amelyeket ételáldozattal (4–13) és az új kenyér bemutatásával egészítettek ki (17–21). Aki hitben bement már arra a földre, az hálából az Úrnak él (1–2).

Jn 19,16b–30.

337. dicséret

Emlékezni és emlékeztetni az Isten hatalmas, szabadító tetteire, neki engedelmeskedve élni, mint aki megtapasztalta szabadítását, és részesült a mennyei javakból: ezek képezik keresztyén életünk és szolgálatunk szívverését (39). Jézus Krisztus meghalt, eltemették, de harmadnapon feltámadt, hogy ne csak emlékezzünk, hanem részesüljünk is. Miénk az üdvösség. Izráel fiainak bojtokat kellett készíteniük a ruhájuk szegélyére, ezek emlékeztették Isten népét az Úr szabadító tetteire és parancsolataira (39). Isten a törvényét a szívünkbe írta (Jer 31,33), de a látható figyelmeztetések ma is emlékeztetnek, sőt életmentően fontosak lehetnek, mint a korlát a szakadék szélén. Először is a napi emlékezés és emlékeztetés, a napi kegyesség: az Isten Igéjének imádságos, rendszeres olvasása és tanulmányozása. Az Ige és a sákramentum kapcsolata is ez: emlékezés, emlékeztetés és részesedés a mennyei javakban az Úr kegyelme által.

Jn 19,31–42.

343. dicséret