Szakácsné Kozári Piroskával akkor találkoztam közelebbről, amikor huszonöt éves, ifjú tanárnőként valósággal „berobbant” a kicsi, de színvonalas pécsi Szent István téri Általános Iskola negyedikesei közé, Jankó Nóri néni osztályába. Mosolyából és dús kontyának minden fürtjéből sugárzott az életerő és az energia. Nevét, művészettörténész anya gyermekeként, ekkor már ismertem családunk régi barátja, Gebauer Ernő pécsi festőművész révén, aki Piroska néni – ekkor még természetesen így hívtam – képzőművészeti tanulmányainak egyik „pillérembere” volt. Találkoztunk több olyan pécsi hangversenyen is, ahol keresztapám, Nemerey Péter oratóriuménekes és sebészorvos énekelte a tenorszólót.

Közös szülővárosunkból, Pécsről elkerülvén az első tanártanítvány kapcsolatfeltámasztást az tette lehetővé, hogy 1990-ben az Új Tükör tudósítójaként, „világi” lapba gyakran egyházi témákat is csempészve, részese lehettem a Dél-Baranya egyik ékkövének számító oldi református templom újjászületésének egy ünnepélyes istentiszteleten.

Az épület kazettáinak, festett elemeinek szépsége – sok más magyar és külföldi művészé mellett – Szakácsné Kozári Piroska kezének és lelkének munkáját dicséri. Kapcsolatunk akkor válhatott igazán folyamatossá, amikor a Reformátusok Lapja számára közvetíteni kezdtem több szép írását, rajzát, és számos könyvét is bemutattam. Mert az egykori művésztanár az évtizedek során irodalombarátból kiváló keresztyén író és az Ormánság egyik leghűségesebb patrónája lett.

Barátságunk egyik legmeghatóbb pillanata az volt, amikor 2008-ban Hollós László Szerelmes földrajz sorozatába Város-ajándékozó rigmusok című pécsi-baranyai portréfilmemmel én is bekerültem, és egykori tanárnőm képviselte szereplésre nem vágyó pécsi családomat. A jelenetben a Szent István téren találkoztunk, és a minden porcikájában tanár, művész és anya gyönyörű ajándékot nyújtott át nekem: egy, a Mátyás Flórián utcai szülőházamról készült grafikát. Arról a házról, ahol életem első két és fél évét hármas társbérletben, de nagy szeretettel körülvéve töltöttem. A kép révén tehát egy kis „gyerekkor-feltámadás” részese lehettem.

Pontosan egy évtizeddel ezelőtt, mindig húsvét közeli „évnapom” táján, akkor éppen hatvanadik születésnapomra váratlanul kaptam még egy, gondosan becsomagolt Kozári Piroska-grafikát Pécsről, a nekem oly kedves Havi-hegyi templom képét, amelynek története, pestisűző, májusi hó csodája most visszaköszön legújabb könyvem, a Könyörgés, márciusi hóban címében.

Sok mindenről tudnék még mesélni hálával, szeretettel és igazi „húsvétoló” hangulatban, de végezetül csak egy dolgot említek: Piroska, ha esett, ha fújt, minden körülmények között eljött különböző műfajú köteteim pécsi premierjeire, ahol ilyenkor ismét negyedikes kislánynak éreztem magam, ha belépett az ajtón. Most pedig ez a mostanra hetvenedik évéhez közelítő, egykori negyedikes diákja köszönti őt, azt a mindmáig több műfajban alkotó pécsi tanárnőjét, aki nyolcadik és kilencedik évtizedében „felezőidejében” is fáradhatatlan.

És megköszöni neki ezt a Reformátusok Lapjának küldött megrendítő, e húsvét ünnepéhez nagyon illő írást. És arra kéri, ha otthon, Pécsett megkondul a nagy ünnepeket köszöntő Péter harang, jusson eszébe, hogy addig is, míg Urunk megadja számára a találkozást korán elveszített, szeretett férjével, itt, az e világi életben sokan szeretik, becsülik.

A boldog feltámadás reménye alatt megélt, igazi „húsvéti asszonyhoz” méltó életét pedig példának tekintik.

A keserűség mély árkában vergődve vártam haza két gyermekemet a kórházból, ahova a rohammentő vitte életem párját. Hosszú idő múlva végre megérkeztek. Azonnal rájuk zúdítottam kérdéseimet: „Mi van apátokkal? Mondjátok! Meghalt? Szóljatok már!” – kiáltottam eszemet vesztve feléjük.

– Majd fent mindent elmondunk – felelték halkan. – Itt is megmondhatjátok. Ne titkoljátok előttem! Mondjátok!

Aztán… aztán, fent a lakásban halkan elsuttogták az igent.

– Tudtam! Éreztem! – üvöltöttem, de már a számnál volt a nyugtató pirula, amelyet, engem lefogva, a gyermekeim be akartak adni nekem. Kivertem a kezükből. – Nem kell! Kibírom ezt is! – kiabáltam magamból kikelve.

Aztán, nagyon lassan, jéghideg nyugalom szállt reám, és csak néztem, néztem az én jó gyermekeimet. „Élned kell tovább! Értük!” – súgta Valaki –, majd visszazuhantam újból a miértek véghetetlen, hideg, érzéketlen láncolatába: „Miért történt ez a tragédia? Miért éppen minket sújtott? Miért a párom halt meg? Miért kellett éppen neki, a vétlennek, az okosnak, a hűségesnek meghalnia? Mi lesz velünk és a gyermekeinkkel? Miért nem élhette túl e szerencsétlenséget?”

Dermedt csendben cikázott bennem napokon át az érthetetlen kérdések özöne. Lelkészünk halk kérdése térített lelkileg magamhoz. – Próbáljon válaszolni egy nagyon életbe vágó kérdésemre! A férje halála miatt most perlekedik az Istennel?

Két gyermekem szomorú arca jelent meg előttem, és csak hosszú csend után tudtam válaszolni. Halkan kisóhajtottam magamból: – Nem. – Hála legyen Istennek ezért az életmegtartó vallomásáért – méltatta szelíd mosollyal a válaszom, és szomorúan elköszöntünk egymástól.

Pár nap múlva az utcán hozzám lépett egy katolikus hitoktató ismerősöm. Gyászomban osztozó szavai után nekem szegezte istenhitem próbatételének kérdését: – Mondd, még mindig hiszel az egy és igaz Istenben, abban, aki egy részeges, értéktelen emberen, egy kíméletlen gyorshajtón keresztül elvette tőled tiszteletre méltó, hűséges párodat? – és különös, kíváncsi tekintettel várta a válaszomat.

Akkor, ott, nekidőlve az utcai kerítésnek, csendben leperegtek lelki szemeim előtt addigi életutam nagy eseményei. Kaptam életajándékként az Istentől egészséget, csodálatos, hitben járó szülőket, testvért és sokféle művészi adottságot. Körülvett engem kitűnő tanítókkal, művészmesterekkel. Igaz, hely hiányában – bár munkásszármazású voltam – nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, de 1956 után az Egri Tanárképző Főiskolán megmenekített a börtöntől. Később a tanítói mellé megkaphattam a tanári oklevelet is, és taníthattam. Adott nekem okos, áldozatkész, szerető, hűséges férjet, ráadásul két gyönyörű gyermeket. Otthonunk megteremtéséhez kirendelt lehetőségeket, önzetlen, segítő rokonokat, barátokat. Minden nehézségünk elviseléséhez erőt adott, és áldást munkánkra. A tanítványoktól, munkatársaktól sok megbecsülést kaptunk. Ezekért csak hála és köszönet jár az Istennek. Nincs jogom perlekedni! Sok ember fele ennyit se kapott, mégis hálás Teremtőjének. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Felnéztem a hegyre, és az előtte égbe nyúló templomtorony látványa elém idézte a szelíd Mecsek helyett a Koponyák hegyét és Krisztus Urunk kínszenvedését a golgotai kereszten. „Ó! Én, gyarló ember!” – kiáltottam magamban. Hirtelen rám zúdult bánatom, gyötrelmem, korai özvegységem hol mérhető össze az ő keresztre feszítésének kínjaival, amelyet ő miattunk, helyettünk, értünk elszenvedett? Igaz, hogy meghalt, de harmadnapra feltámadt. Nekünk is ezt ígérte. Valóságban, dicsőségesen feltámadt! Legyőzte a halált. Lehetséges, hogy az én életem, az ő ígérete szerint, ha lassan is, de helyreigazodik? Lesz folytatása az én életemben is keresztáldozatának, és nem múlik el belőle a feltámadás reménysége? Megadatik nekem és gyermekeimnek is az idő és alkalom, hogy mindezt megtapasztaljuk?

Ekkor gondolatban leborultam lába elé és alázattal vallottam: „Hiszem, Uram, ahogy eddig velem voltál, megsegítettél, többször megmentettél a haláltól, most továbbra is körülveszel szeretettel, erőt adsz, védelmezel, segítesz engem és gyermekeimet a további életúton.” Aztán megindultak bűntudatom, szégyenkezésem szakadatlan folyó könnyei.

Ekkor, mint egy titkos jelre, előbújt a nap a felhők mögül, és beragyogta körülöttünk szülőföldemet és szépséges, mecsekalji szülővárosomat, Pécset. Lassan megmagyarázhatatlan békesség áradt szét tagjaimban. Megértettem a feltámadás ígéretének biztonságát, örömüzenetét. Elsimultak kétségeim. Tudatosult bennem, hogy az, aki velem, velünk járta végig eddigi életünk útját, ki fogja rendelni sorsom további fordulatait, erőt adva a jövő harcaihoz.

– Köszönöm a kérdésed – szóltam beszélgetőtársamhoz.

– Hiszem, hogy az egy és igaz Isten, aki eddig velem volt, megőrzött, továbbra is velem lesz örömömben, bánatomban mindhalálig, ahogy az igei üzenet mondja: „…én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs 49,15, Károli-fordítás)

Az eltelt harminchat év igazolta az igei üzenet megvalósulását és azt, hogy egy hívő ember élete sok-sok halál, veszteség, bánat és aggodalom közepette is örökös húsvét.

Szakácsné Kozári Piroska