János evangéliuma csodálatos, éltető és vigasztaló találkozásokat ír le a feltámadott Úrral. Az asszonyok, majd Péter és a „másik tanítvány” nem csupán az üres sírt, a szépen összehajtogatott kendőt látta, és hitt (Jn 20,1–10), hanem az Úr megjelent a magdalai Máriának, és a hét első napjának, a feltámadás napjának estéjén elment a bezárkózott tanítványokhoz. Egy hét múlva pedig külön Tamás miatt is megjelent nekik a zárt ajtók mögött (Jn 20,11–29).

Később hét tanítvány egy sötét éjszakán a Tibériás-tengernél, a Jézussal való korábbi találkozás élményéből táplálkozva hiába fáradozik a halászattal – a reggel szomorkás ködfelhője lelkük belső rezdülésének lehangoltságát is jelenthetné, ha nem az élő Úr állna a parton. Szeretettel beszél hozzájuk, de nem tudnak neki ételt adni. Szavára újból kivetették a hálót, „de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt” (Jn 21,6). Péter a vízbe vetve magát úszott, sietett a partra Urához, akit azelőtt háromszor elárult. A parázson együtt halat sütöttek, miután Péter „kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló” (Jn 21,11). Ez a húsvéti reggel más és csodálatosabb, mint az az egykori napfelkelte, az első találkozás Jézussal, amikor az éjszakai hiábavaló fáradozás után szintén sok halat fogtak, de szakadoztak a hálók (Lk 5,1–11).

A mindenkori egyház örök húsvéti reménységének és látásának története ez az elbeszélés. A százötvenhárom halat sokan és sokféleképpen magyarázták, némelyek szerint a világ népeinek korabeli számát jelképezi.

A Feltámadottal vagyunk közösségben, apostoli szolgálatunkat nem miattunk és magunkért végezzük. Ebben az immár második rendhagyó húsvéti ünnepünkben hozzon megújítást, megerősítést az élő Úrral való találkozás.