A (poszt-) posztmodern ember húsvétja

Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet…” (Jn 11,25)

Az ember a kezdetektől igyekezett a magasba emelkedni, akár felfelé szökő építményeivel, mint a Bábel tornya, akár Ikarosz módjára magának szárnyat növesztve. A halandó a lét határait feszegető kíváncsiságával, alkotó, teremtő képességének birtokában egyre messzebbre jutott. A felfedezni akarás erőterében kiszélesedett a horizont.

A gyakori útonlét, az elvágyódás, a nyughatatlanság, a valóságtól menekülni vágyás sajátosan jellemzi a kereső, lelki útjának fontosságát feledő (poszt-)posztmodern embert, akiben napjainkban kiváltképp tudatosul, felerősödik létének bizonytalansága, sérülékenysége. Eszébe jutnak gyermekkori imádságai, és talán hosszú idő után elkezd ismét befelé tekinteni.

Olyan korban élünk, amelyben gyakran útveszejtő tanítások, eszmék versengenek értünk. Ki-ki megtalálhatja mindazt, ami neki tetsző és kívánatos. Ezer karjával nyúl felénk a „csak kövessük ezt vagy azt”. A különböző tanítások kakofóniájában a golgotai kereszt kétezer éve segíti a tájékozódást, az eligazodást. Utat mutat, amelyen nincs eltévelyedés, biztos a célba érkezés.

Aki hitét a megfeszített és feltámadott Krisztusba veti, az a koronavírus-járvány idején a halál fenyegetésén túl az életet, az élet folytatását látja.