Mózes és Áron ellen lázadás tört ki, mert a lázadók szerint Isten népe fölé emelték magukat. Kétszázötvenen tartottak a szervezőkkel, akik magukat okosabbnak, tehetségesebbnek tartották Mózesnél és Áronnál. Csakhogy az okosság és a tehetség egyrészt relatív, másrészt önhittség fakadhat belőle, és ez gyakran hitetlen és önmegvalósító utakra visz. Más a tehetség és más Isten elhívása egy feladatra, amelyre az Úr alkalmassá is tesz. Mózes és Áron sem voltak tökéletesek, Isten mégis melléjük állt, nem engedte felborítani azt a rendet, amelyet az ő tökéletes kiválasztása és elhívása határozott meg. A bűn: lázadás Isten ellen (12–19). Döbbenetes a lázadók büntetése: elnyelte őket a föld, a hozzájuk csatlakozókat pedig a tűz emésztette meg (31–35). Éppen itt szólít meg bennünket a húsvéti örömüzenet. Jézus Krisztus elhordozta a mi lázadó, ítéletre érett életünk büntetését. Meghalt és eltemették, de harmadnapon feltámadott (1Kor 15,20), legyőzte a rajtunk lévő jogos ítéletet. Örök életünk van, amely minket új életre indít, hogy a magunk helyén, az Isten rendjében éljünk és szolgáljunk. Nem vagyunk különbek senkinél, de az Úr megtartó kegyelme különbbé tett bennünket.

Jn 20,1–18.

187. dicséret

Miközben az elégedetlen nép Mózes és Áron ellen zúgolódott, ezalatt ők engesztelést végeztek értük (11). Nem húzódtak félre a saját népüktől, akik ellenségekké lettek, hanem imádkoztak értük (10). Az Úr dicsősége betöltötte a szent hajlékot (7), és elfogadta az engesztelő áldozatot, meghallgatta a könyörgést, megszüntette a csapást (11–13). Ez a húsvéti evangélium: megszűnt a csapás! Még zajlik körülöttünk a halálosnak tűnő csata, de hitben már miénk a győzelem a halál felett. Isten elküldte értünk egyszülött Fiát, tökéletes engesztelő áldozata levette rólunk engedetlen, zúgolódó, széthúzó életünk bűneinek jogos büntetését. Jézus Krisztus meghalt és feltámadt: megszűnt a csapás. Új élet kezdődik ott, ahol az Urat elfogadták. Soha nem vagyunk illetéktelenek az Isten elé járulni, ha belátjuk a magunk nyomorúságát, és őelőtte leborulva, segítségért, szabadításért fordulunk hozzá (1–5). Éljünk ezzel az áldott lehetőséggel naponta: ő meghallgat, hiszen ő él (Mk 16,11), feltámadott (1Kor 15,20), velünk van (Mt 1,23) minden napon (Mt 28,20).

Jn 20,19–29.

356. dicséret

Minden törzs nagycsaládjának kellett egy vesszőt vinni a bizonyság sátra elé. Áron nevét Lévi vesszejére írták. Akié legelőbb megered és kivirágzik, azt igazolja az Úr, hogy lecsendesedjen végre a zúgolódás. Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt és mandulát érlelt (16–24), Isten igazolta kiválasztott szolgáját, megmutatta, hogy az ő akarata, elhívása szerint kinek hol van a feladata, a szolgálata. Hitben járva egyre inkább értjük, hogy milyen fontos a vita és zúgolódás nélküli engedelmesség – Istennek és aztán istenfélelemben egymásnak is. Csak ebben az áldott rendben virágzik ki az emberi élet. Jézus Krisztusban kivirágzik az emberi élet, és gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Őbenne a tűzre való vessző is életre kel. Jézus Krisztusban zúgolódó és halandó életünk kiválasztott, üdvözült, szolgáló, Isten rendjébe tagozódó életté lesz, ahol mindenki örömmel teszi a dolgát. Isten mellénk állt, igazolt bennünket, szolgálatára hívott el minket a magunk hivatásában. Abbahagyhatod a zúgolódást, örülhetsz, hálát adhatsz, lecsendesedhetsz (25–28).

Jn 20,30–31.

185. dicséret

Ez az igevers akkor a papoknak és a lévitáknak szólt. Ma is nagy ajándék az Urat hivatalosan is szolgálni, ugyanakkor Jézus Krisztusban minden hívő ember öröme ez a megajándékozottság. Teljék meg a szívünk hálával, életünk és szolgálatunk mennyei erővel (7)! Jézus Krisztus levette rólunk a büntetés terhét, de a szolgálat felelős öröme továbbra is a miénk. Ez a felelősség nem félelmetes teher, mert Jézus Krisztussal együtt hordozzuk azt. Ez a felelősség azt jelenti, hogy mindent megteszek a magam helyén az Úrtól kapott talentumokkal, hűséggel, miközben tudom azt, hogy az eredmény, az áldás az Úr ajándéka. Ez a hűséges, odaadó felelősség az Úr cselekvő kegyelmére hagyatkozva könyörög áldásáért (1–7). Isten gondoskodott az ő szolgáinak megélhetéséről is. A papok és a léviták az Úrnak szánt felajánlásokból részesültek (8–24). Isten gondviselő szeretete gondoskodik földi életünkről, szükségben is ad annyit, amennyi szükséges, bőségben is ad alázatot (Fil 4,12), miközben oltalmaz és megtart. Isten legnagyobb gondviselése azonban a megváltás Jézus Krisztusban.

Jn 21,1–14.

348. dicséret

Az az ember, aki az Úr színe előtt él, tudja, hogy két nagy, emberileg megoldhatatlan problémája van, amelyből az összes többi baja fakad: a tisztátalanság és a halál. Nem véletlen az sem, hogy Isten Igéje a mai szakaszban összekapcsolja a kettőt egymással – mert aki találkozott a halállal, aki halottat érintett, az tisztátalanná lett (11–14) –, amit az Újszövetség így fogalmaz meg: „a bűn zsoldja a halál...” (Róm 6,23) Akinek probléma a bűn és a halál kérdése, akit félelemmel tölt el az, ha a saját bűneire és halálára gondol, és aki szánakozni tud mások vétkein és halálán, azt az embert már kézbe vette az Isten. A megoldás itt úgy olvasható, hogy a vétekáldozatként elégetett vörös tehén hamvából vettek egy adagot (1–10), vizet öntöttek rá, majd az így keletkezett tisztító vízbe izsópot mártva meghintették mindazokat, akik holttest miatt tisztátalanná lettek (14–22). Isten Igéje ezzel a paranccsal rámutatott a végső, egyetlen, egyszer s mindenkorra érvényes megoldásra: Jézus Krisztus megváltó vére megtisztít bennünket minden bűntől, megszabadít a halál rabságától, és Isten örök szeretetével megtart bennünket az ő közelében, valamint Isten látható népének szolgáló közösségében. Ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek, Jézus Krisztusban mégis szentek vagyunk (Ef 1,7); ebben a világban marad számunkra a halálfélelem, mégis bizonyosságunk van, hogy Jézus Krisztus él, őáltala mi is élünk (2Kor 13,4).

Jn 21,15–19.

350. dicséret

Látjuk itt a vezetők felelősségének súlyát, hiszen ők irányítják, táplálják testileg és lelkileg a népet. A felelősség abban áll, hogy merre vezetik őket, juttatnak-e a sokaság számára a pusztaságban enni- és innivalót, megteremtik-e a létfeltételeket. Igen nagy felelősség az is, hogy milyen szellemi tartalom határozza meg ezt a vezetést. Folyamatos küzdelem ez sok munkával, erőfeszítéssel, idegi megterheléssel, és baj esetén kegyetlen számonkéréssel. Amikor szomjas vagy éhes a nép, vagy beteg, akkor a vezető hibáztatható. Bizony, mindenki dühös, ha hiányt szenvedünk. Jólétben természetesnek vesszük a luxust is, és annak hiányát is perelhetjük. Bármikor bármi történhet: válságok, éhínség, járványok, természeti katasztrófák. Mivel felelős vezetőről beszélünk itt, kimondhatjuk, hogy azért is ő a felelős, aminek kialakulásáról nem is tehet. Mindig ő a bűnbak, és sok munkájáért nem várhat köszönetet. A vezetésnek azonban folyamatos kísértései vannak. Még Mózes is elkövette azt a hibát, hogy az Úr cselekvését magának tulajdonította, mintha ő fakasztana vizet a sziklából (10). A vezető gyakran elfelejti azt, hogy ő csak szolga, egy ideig másokért helyezte őt az Isten mások fölé. A vezető legnagyobb nyomorúsága az, amikor magának tulajdonítja a dicsőséget, önhitté válik, csakis gyarló érdekek mentén tájékozódik, és szánalmassá lesz, amikor ideje letelik, de nem tud félreállni. Imádkozzunk a vezetőkért!

Jn 21,20–25.

347. dicséret

Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha nem mehet be az Ígéret földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róm 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság adott neki erőt ahhoz, hogy magát megalázva többször is kérlelje a testvérnépet, Edómot, adjanak engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz (17–19). E bizonyosság miatt nem csüggedt el Mózes akkor sem, amikor ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kapták meg az engedélyt, sőt, fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor az Ígéret földjének határán meghalt Áron, és a fia, Eleázár vette át a papi szolgálatát (22–29). Noha e világban Mózes nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette a dolgát még nagyobb hűséggel, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és látja a láthatatlant (Zsid 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére mi is csak így tehetünk: itt mindig az ígéret földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az ígéret földjén lennénk.

ApCsel 1,1–14.

358. dicséret

A nép türelmetlen lett az újabb kerülő miatt, unják a céltalannak tűnő, egyhangú és ugyanakkor veszélyes vándorlást, visszavágynak a fogságba, hergelik, rémisztgetik egymást. Végül eljutnak a legmélyebbre, azt mondják, hogy szívből utálják azt a helyzetet, amelyben most vannak. Más szóval: utálják azt, amit az Úrtól kaptak. Gondoljunk bele, hányszor vagyunk türelmetlenek, amikor kimondatlanul mi is lejutunk ilyen mélységekig (1Kir 19,4). Ez a türelmetlenség, hergelés és ijesztgetés, a közös imádság és bátorítás helyett, kárhozatos. Pedig hányszor műveljük ezt egymással, hányszor engedünk a gonosznak! Jogos az Isten ítélete rajtunk (6). Mózes az Úrhoz fordult, imádkozott népéért, közbenjárt értük, könyörgött megtérésükért. A rézkígyó készítése és az arra feltekintés csak segítette a felfelé tekintést. Az embernek, gyarlósága miatt, gyakran kellenek ilyen mankók az Istenre tekintéshez, de ezek soha nem lehetnek hiedelem tárgyai, bálványok (2Kir 18,4). A rézkígyó az érettünk felemeltetett Jézus Krisztusra mutat (8–9). Maga a mi Urunk magyarázta ezt a történetet így nekünk (Jn 3,14). Nézzünk fel Jézus Krisztusra (Zsid 12,2)!

ApCsel 1,15–26.

16. zsoltár

Érdemes térképen nyomon követni azt az útvonalat, amelyet a szentíró elénk tár (10–15): az edómi, hegyvidékes területeket délre és keletre megkerülték, majd a móábiak keleti területein – amelyeket korábban már az emóriak elfoglaltak (26–30) – haladtak keresztül, és ezután legyőzték az emóriak két királyát, Szíhónt (21– 25) és Ógot (31–35). Ezek a területek a mai Egyiptom északkeleti részén, a mai Jordánia délnyugati területein és a mai Izrael déli részein vannak. Tehát Edóm népe nem engedte át Isten népét saját területén, ezért kerülőt kellett tenniük. Isten sokszor kilátástalannak tűnő kerülőket ad. Urunk, adj erőt, világosságot, reménységet, hogy mindenkor láthassuk, javunkra lesz a nyomorúság is (Ézs 38,17)! Az öldökléseket mi Jézus Krisztus felől nézhetjük. A honfoglalás itt azon az áron történhetett meg, hogy mindenkit kiirtottak, aki eléjük került (1–3; 21–35). E világban nincs „foglalás” áldozatok nélkül, ezért gondoljuk meg, mire van szükségünk: valójában csak egyre, amihez nem kell „ölni”, amit ajándékba kaptunk az Úrtól (Lk 10,42). Akinek a mennyben van polgárjoga (Fil 3,20), az itt nem bánt senkit földi javakért. A hit él és élni hagy. Megtérés kellene!

ApCsel 2,1–13.

374. dicséret

Bálám próféta először ellenáll, hiszen nem átkozhatja meg azt, aki áldott (12). Ez részéről fontos döntés volt, amelyet Istentől kért el. Aztán mégis rábeszélik, hogy egy nagyobb összeg fejében menjen el Bálákhoz. A történetből kiderül, hogy Bálám az Istenre hivatkozik, amikor mégis elindul, noha ebben az indulásban már ott van a kísértés: elmegyek, de csak azt mondom, amit az Isten mond. Világos a történet kiszólása, hiszen az Úr megharagudott Bálámra, amikor a kinccsel megkísértve, őrá hivatkozva mégis elindult (22). Ezért állt az Úr angyala kivont karddal a szamara elé, hogy feltartóztassa a veszélyes úton (31–33). Bizony, Isten eseményeken, embereken, állatokon, dolgokon keresztül is megszólít – mint Bálámot a szamara által –, figyelmeztet, hogy vigyázzunk. Amikor olyan keservesen mennek a dolgaink, ne dühöngjünk, miként Bálám jól elverte a szamarát, hanem higgadjunk le, mert nem jó úton vagyunk, „forduljunk meg” (22–35)! Bálám nem átkozza meg azt, aki áldott (12). Viszont aki áldott, annak figyelnie kell arra, hogy tényleg ne ő lepje el a földet, hanem általa az Isten evangéliumi üzenete (11).

ApCsel 2,14–28.

375. dicséret

Bálám első próféciája azt hangsúlyozza, hogy nem lehet megátkozni azt, akit az Isten megáldott, nem lehet kárhoztatni azt, akit az Isten nem kárhoztat. Isten megáldott minket a Jézus Krisztusban, és ezt senki, soha el nem veheti tőlünk (Róm 8,38–39). Senki nem bánthat, senki nem kárhoztathat bennünket (Róm 8,1.38 –39), az üdvösség győzelmét senki el nem veheti tőlünk. Közben bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr gondviselő és megtartó szeretete őriz minket, és nem próbál minket erőnk felett (7–10). A második prófécia azt hirdeti, hogy amit Isten megígért, azt beteljesíti. Megerősíti népét az Úr a baj idején, velük lesz szabadításával, ujjongással és erővel ruházza fel őket. Nagy bizonyosság megtapasztalni, hogy adott helyzetben a legerőtlenebb gyermekét is megerősíti az Úr. Bálám ebben a fejezetben végig vergődik a Bálák-féle pogány kultusz és az élő Isten Igéje között (1–6; 11–16). Nem mondhat mást, mint amit az Úr adott a szájába, de itt részt vesz egy pogány varázslási szertartásban (24,1), amott pedig találkozik az élő Istennel. Nem lehet két Úrnak szolgálni (Mt 6,24)! Akit az Isten megáldott, a Jézus Krisztusban, az áldásra kapott parancsot (20), azaz arra, hogy általa megtapasztalják Isten áldásának gyönyörűségét sokan e világban (1Móz 12,3).

ApCsel 2,29 –36.

110. zsoltár

Bálám a harmadik próféciától kezdve nem vergődött többé Bálák hatása alatt (11–13), nem vett többé részt a „varázslásaiban”, hanem betöltötte őt az Isten Lelke, megnyílt a szeme, és leborulva mondta azt, amit az Úr rábízott (1–4). Ilyen az, amikor az embert megszabadítja az Isten: nem vergődünk többé ide-oda, hanem őelőtte leborulva, nyitott szemmel és szívvel szólunk, élünk, szolgálunk. Bálám próféciájának áldó szavai olyannak látják Isten népét, mint a víz, amely kicsordul a medréből. Isten hatalmas dolgokat tett és tesz népéért, naggyá teszi őket a népek között. Ez a nagyság más népek javára kapja az áldást és a hatalmat, vagyis mindig áldó, mások számára is áldást hozó az Istentől való hatalom. Csak ha éltünk már halálos káoszban, akkor tudjuk meg igazán, hogy e világban nincs nagyobb áldás, mint a rendet tartó, de uralmával nem visszaélő hatalom (6–9). Istennek ez a megváltó, üdvösséges isteni rendre újjászülő szeretethatalma jött el közénk a Jézus Krisztusban. Bálám próféciája szól arról a csillagról, amely felragyog majd Jézus Krisztus születésekor (17). Ez a prófécia hirdeti azt a királyi pálcát, amely támad Izráelből, és ítéletet tart minden nép felett. Isten ítélete áldott védelem, fegyelem, megtisztulás, az istenfélőknek kegyelem és üdvösség.

ApCsel 2,37–47.

379. dicséret

A környező idegen népek folyamatosan kísértették Isten népét a maguk szokásaival, látványos és érzéki vallási cselekményeikkel. Most Móáb és Midján népe tette ezt, amikor meghívták Isten népét isteneik áldozatára (2). Ennek következményeként az egyik izráeli férfi midjáni feleséget hozott haza magának (6). Nem szabad keveredni, veszélyes minden nyitottság, mert saját identitásunk feloldódik egy nagy emberi masszában, és aztán az erősebb nép legyőz bennünket, ránk erőltetve a maga vallását, szokásait, mi pedig eltűnünk. Mások pedig, akár a krisztusi szeretetre hivatkozva, a mindenki iránti nyitottságot várják el tőlünk. Isten hűséget követel népétől, és a paráznaság minden fajtáját tiltja, mert meg akarja őrizni őket szabadító szeretetében. Mi az Úr tulajdonai vagyunk. Visszahullunk a halálba, ha őt elhagyjuk. Istenünk féltőn szerető, ezért szigorú (4–5). Ez üdvösségkérdés, nem csak identitáskérdés. Ki kell mondani: nem lehetünk mindenki felé nyitottak, mert az halálos veszélyeket és kísértéseket hordoz. Ugyanakkor Krisztusi szeretettel mindenkin segítünk, akin csak tudunk, amíg erőnk engedi. Ez a szeretet határtalan, de az ember részéről az Úr iránti hűségnek e világban pontosan kijelölt határai vannak, amelyeket Jézus Krisztus is mindig világosan hangsúlyozott. Áldott legyen az Isten, hogy majd odaát ezeket a kérdéseket végérvényesen megoldja az ő örökkévaló szeretete (1Kor 15,28).

ApCsel 3,1–10.

9. zsoltár

Az Úr színe előtti számadásra hív ez az Ige. Tekints vissza a megtett útra (5Móz 1,31; 5Móz 8,2)! Amikor Isten népe elindult a Sínai-pusztából, népszámlálást kellett tartaniuk. Most, amikor az Ígéret földjének határán állnak, az Úr parancsa szerint ismét így tettek. A létszám alig kevesebb (51), mint az induláskor (1,46). Ez azt mutatja, hogy az Úr megtartó kegyelme hordozta a pusztában vándorló és gyakran engedetlen népét. A szentíró megemlíti azt, amikor Kórah és a vele lévők fellázadtak a nép vezetői ellen, valójában az Úr ellen, és sokan meghaltak a lázadók közül (8–11). Megremeg-e a szívünk, amikor a visszatekintésben szerepelnek olyan események, amelyeket szégyenfoltként emlegethetnek még halálunk után is? Minden lázadásban van valami Istent támadó, még akkor is, ha úgy tűnik, a lázadónak igaza van. Visszatekintve a megtett útra azt látjuk, hogy egy nemzedék kihalt közben (64). Eddig szólt Mózes és nemzedékének küldetése, az Ígéret földjét más veszi birtokba, de aki – minden gyarlósága ellenére is – hitben járt, az Úr pusztában megtartó kegyelmére hagyatkozhatott, annak mennyei öröksége van.

ApCsel 3,11–26.

353. dicséret