Társas lények vagyunk, Isten közösségre teremtett bennünket a kezdetek óta. A társadalmat, a közösségeinket úgy építjük fel, hogy nem testetlen intézményeket hozunk létre, hanem emberi kapcsolatokat. Világ-építő folyamat ez, amelyben közös valóságot hozunk létre. Aki elszigetelődik ettől, az elveszíti a valósághoz fűződő kapcsolatát is. Az emberi kapcsolatban pedig minden esetben ismerkedünk: próbáljuk megérteni és jól megismerni magunkat és a másikat is.

Egymás tükrei vagyunk. Ez pedig lehet építő folyamat, és lehet rombolás is. Hiszen nem mindegy, mit mutat és mire tanít meg minket a másikban tükröződő fény és árnyék. Mélyre tud-e hatolni, vagy csak felszínes játéka a ragyogásnak és színeknek? Elmosódottságában tud-e összképet adni? Tud-e részleteket megvilágítani? Egyáltalán, önmagunkat látjuk-e a másikban, vagy valami torzképet? Milliónyi széttört szilánkot, amelyekből soha nem lesz egész, soha nem lesz méltóságában megbecsült ember?

Azt az időt éljük, amikor alig van egy-egy tiszta, ép tükör. Számtalan törésnyom, repedés rontja a látást. Ködös foltok mindenütt, amit a bizonytalanság, a biztos tudat hiánya okoz. Nincs tiszta tükör akkor, ha a foncsor megrongálódott, vagy soha nem is került fel egyenletesen. Pedig minden tekintet valójában visszatükröz valamit Isten valóságából. A kérdés, hogy Isten dicsősége ragyog-e ebben a visszaverődésben? Mennyire homályosítja ezt a képet önnön fénytelenségünk, az a sötétség, amely beárnyékolja a létünket? Mennyire tud érvényesülni a tükörben Isten világossága?

Pál apostol azt mondja, Isten a szívünkben gyújtott világosságot, mégpedig arra, hogy Krisztus arcán keresztül részesei lehessünk az ő dicsőségének. Krisztus arca az a tükör, amely homály és a bűn sötétsége nélkül, tisztán ragyogja vissza Isten szeretetét és hatalmát. Krisztus arca az egyetlen tükör, amelyben bizonyosságunk lehet, amely soha nem csal meg minket, soha nem töri apró szilánkokra a valóságot, az igazat. Általa rendet teremthetünk önmagukban.

Ami addig egy kupac kép és tapasztalat, ismeret és élmény, meghatározatlan érzés és kibogozhatatlan érzelem volt, azt most renddé tudjuk építeni. Tudjuk, mi hová kapcsolódik és miért. Megfelelő helyre kerül az, ami alap, és amire rákerül minden a maga értéke és fontossága szerint. A maguk szerepe szerint lesznek oszlopai ennek az épületnek, és lesznek díszekké a különböző elemei, amelyekből összeáll tudatunk és személyiségünk.

Húsvét nagy ajándéka, hogy Krisztus arcát szemlélve mi is tükrözhetjük Istennek ezt a dicsőségét. Mások is élvezhetik fényét és erejét. Mások is lehetőséget kapnak, hogy felépítsék önmagukban Isten igazságának rendjét. Akiben mi visszatükrözzük Isten világosságát, az ugyanúgy éhezni fogja majd Isten közelségét, mint mi. Ugyanaz a nyugtalanság hajtja majd, amíg ő maga is tisztán és világosan meglátja Krisztus arcát.

Krisztus arcát szemlélve az Isten képére teremtettségünk áll helyre. Újra kezdünk arra formálódni, amire Isten szánt minket. Krisztus emberként való eljövetele azért is a kegyelem nagy ajándéka volt számunkra, mert emberként az embert keressük még az isteniben is. Végességünkben képtelenek vagyunk igazán befogni a végtelent. Ám Krisztus arcára tekintve mégis lehetségessé válik ez, és egyszer eljutunk majd a színről színre látásig.

Mindez olyan gyönyörűen bomlik ki a húsvéti történetben. A feltámadott Krisztus arca egyszerre volt ismerős és ismeretlen. De aki csak megismerte a feltámadott arcát, már többé nem volt ugyanaz. A Krisztust követők új gyülekezete már magán hordozta ezt a dicsőséges tekintetet, és így tudott ezreket és ezreket meggyőzni ezzel a világossággal és ragyogással. Krisztus arcára tekintve új világ épül kívül, egy új teremtés első lépéseként, és új világ épül belül, az emberben.

A szerző író