Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv első néhány fejezetéből megértjük, hogy az Úr jelekkel és csodákkal erősíti a hirdetett Igét: ezekben a történetekben betegek gyógyulnak meg, és írástudatlan emberek szavai ejtik ámulatba a kor vezetőit. „Kegyelem volt mindnyájukon” (4,33) olvassuk, majd kirajzolódik előttünk a különleges közösség, ahol eltűntek a szűkölködők. Létrejött az egymással mindent megosztó keresztyének csoportja, ahol „akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá" (34–35).

Első hallásra idillinek tűnő állapot, amelynek hiányát a kívülállók azóta is a keresztyének szemére vetik.

A szegénység felszámolására már a mózesi törvény is törekedett, ezt az adósságok rendszeres elengedésével remélték elérni (5Móz 15,4). Itt továbbléptek, a felhalmozott javakat bocsátották a közösség rendelkezésére. Családként kezdtek viselkedni, ahol nem lehetnek számottevő anyagi különbségek. Ez pozitív, de rögtön előttünk áll ennek az életfolytatásnak a fenntarthatatlansága is: ez a közösség nem együtt dolgozott, hanem együtt fogyasztott.

A földek eladása a jövő felélését jelentette, ami más gyülekezeti kontextusban, Thesszalonikában hasonló problémát okozott. Felfokozott várakozásukkal magyarázhatjuk mindezt: őszintén remélték, hogy Krisztus viszszatérése küszöbön áll, tehát rövidesen semmi szükség nem lesz vagyonra, pénzre, befektetésre.

Innen nézve ez nem idilli állapot, hanem szomorú félreértés volt. Urunk nem gyönyörködik a tétlen várakozásban. Megtanulhatjuk ettől a közösségtől a feltétel nélküli egymásra figyelés képességét és saját státuszunk megvetését is, de nem követhetjük el az ő hibájukat. Szolgálatunkban a holnapra is tekintettel kell lenni.