A törvény szavatolja e világban az életet védő rendet. A törvény fundamentumát és keretét, minden alaptörvény alapját az Úr adja. Erre épülhetnek rá a vallási és polgári törvények. A jogtudósok ezeket értelmezik, alkalmazzák az élet megannyi esetére, és ha szükséges, törvénymódosítást javasolnak. A történelem mindig megmutatta, hogy előbb-utóbb összedől az a törvénykezés, amely nem az isteni alaptörvényre épült fel (2Móz 20,1–17). Mai igeszakaszunkban egy ilyen fontos, Isten népének akkori életét rendező szabályozásról van szó, amelyben egy korábbi gyakorlatot módosított. Fontos az életet védő, rendet garantáló törvény, amely mindig az élő Isten alaptörvényére épít. Egy berendezkedés csak így állhat meg, csak így lehet áldott és kedves az Úrnak, csak így szolgálhatja az abban lakók életének kiteljesedését. Az igazán fontos kérdés ez: van-e örökségünk az Úrban, van-e örök életünk? A földi élet Isten ajándéka, de olyan rövid, hogy csak az örök élet tágasságában, reménységében lehet itt teljessé. A jogi kérdések fontosak, de csak addig, amíg itt „bogarászhatunk”, és semmit nem számítanak ezek a kérdések a halálunk óráján. Csak az üdvözítő Jézus Krisztusban nyer értelmet az emberi élet. Köszönjük, hogy örök örökséget adtál nekünk, Urunk, a Jézus Krisztusban (4).

ApCsel 4,1–12.

117. zsoltár

Mózes eljuthatott az ígéret földjének határáig, de nem mehetett be oda. Őt is megkísértette ugyanis az engedetlenség, népével együtt, amikor Isten cselekvését, a dicsőséget magának akarta tulajdonítani (14; 4Móz 20,10). Minden gyarlósága ellenére az Úr hűséges szolgája, a hit hőse volt (Zsid 11,23–29), de lám, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézs 40,30). Isten nem vetette el Mózest, de többször hangsúlyozta az Úr Igéje, hogy küldetése az ígéret földjének határáig tart. Munkánk, hűségünk, erőfeszítésünk gyümölcseit nem mindig élvezhetjük mi magunk, ha mégis, az kegyelem. A legnagyobb ajándék az örök hazatérés, a megérkezés a színről színre látásra (Zsid 11,14–16). Mózes továbbra is felelősséget érzett népe iránt, ezért az Úrtól kért utódot: olyat, akiben az Isten Lelke van, aki pásztori lelkülettel vezet, akit tisztel a nép, akinek – minden pásztori lelkülete ellenére – méltósága van, akit tisztelnek, valamint akit az Úr törvénye szerinti külső rendben beiktatnak hivatalába (15–21). Mózes átadta szolgálatát. Aki hitben jár, az tud félreállni és csendben örülni az életnek, elrendezve a saját dolgait. Mózes még erre is kapott időt (22–23).

ApCsel 4,13–22.

380. dicséret

Isten népe átmeneti időben él: ott állnak az ígéret földjének küszöbén, de még nem foglalták el azt. Még minden bizonytalan, és Isten Igéje mégis úgy tanít az istentiszteletről, mint ami mindenkor rendelkezésükre áll, reménységet és erőt ad. Isten rendszeres kegyességet írt elő a népének. Ez a napi, heti és ünnepi áldozatok rendje volt, akkor, a vándorlás idején. A napi kegyességet reggel és este is gyakorolták: az Úrral kezdték és ővele zárták a napot (4). Ez mindig megszabott időben történt, tehát akkoriban ehhez igazodott a többi program. Ezt az időt testben és lélekben is odaszánták az Úrnak. Napi ételre és italra szükségünk van, a lelki táplálékra ugyanúgy, méltó körülmények között, odaszánt időben, hogy az Úr áldása legyen rajtunk. Naponta Krisztusra van szükségünk: reggel, este, éjjel és nappal. Mielőtt emberekkel találkozunk, Krisztussal kell találkoznunk. Urunk, bocsáss meg nekünk, hogy rohanva is annyi mindenre van időnk, miközben minden időt tőled veszünk! Állandóan a megváltozott élettempóra, a megváltozott világra hivatkozunk, miközben a te megtartó szereteted állandó, valójában csak mi változtunk meg hűtlen hitetlenségünkben. Adj megtérést!

ApCsel 4,23–37.

168. dicséret

A páska ünnepén szent összegyülekezést kellett tartani, és semmi foglalkozáshoz tartozó munkát nem volt szabad végezni (25). Ez a hét ugyanakkor munkás lehetett, hiszen számtalan áldozatot kellett előkészíteni (23–24), de ilyenkor mindenki az Úr szabadítására emlékezve, azért hálát adva, abból töltekezve serénykedett. Aki úgy „pihen”, hogy az Úr ügyében szolgálva tevékeny, az a hétköznapi feladataihoz is mennyei erőt kap. Az ember földi élete akkor áldott, ha békésen tevékeny és építő élet. A rengeteg áldozat és vér kiontása mégis arra utal, hogy itt még nincs béke, rendezettség. Minden ünneplésünkben és tevékenységünkben van valami halandó, töredékes, amit újra és újra meg kell ismételni, mint ahogy a gyomosodó kertet újra és újra kapálni kell. Csak Jézus Krisztusban szűnik meg a nyugtalanság, az örökös áldozathozatal. Életünk hálaáldozat, de ne legyünk annyira gőgösek, hogy azt gondoljuk: önfeláldozásunk oldja majd meg a világ gondjait. Erre csakis a krisztusi megváltó szeretet képes. Az Úr szabadítása a miénk!

ApCsel 5,1–11.

217. dicséret

Az ünnepeknek hitvalló jelentőségük volt, mert az egyetlen, élő Isten előtt álltak meg (1), neki adtak hálát, az ő megtartó és bűnbocsátó kegyelmébe kapaszkodtak. A babiloni, tavaszi évkezdet szerinti hetedik hónap számos ünnepet tartalmazott: kürtzengés ünnepe, engesztelés napja, sátoros ünnep. Ez az időszak, a gyümölcsérés és a szüret időszaka más népek vallási kultuszaiban is tele volt tűzdelve ünnepekkel. Isten népe a saját ünnepeivel megvallotta hitét: a szabadító Úr az Isten, aki engesztelést, bűnbocsánatot ajándékoz (7–11), gondot visel népéről, gondoskodó, megtartó Isten. A számos áldozat bemutatása valójában Jézus Krisztus eljöveteléért könyörög. Milyen hála lehet a mi szívünkben: eljött, akit vártunk. A beteljesedett ígéretek népe vagyunk. Ma minden igehirdetés, összegyülekezés csakis Jézus Krisztusra mutathat, életünk szabadítójára, életünk minden perce az ő egyetlen, tökéletes áldozatának kegyelmét dicsérheti. Ez a hitvallás nem dac, nem identitásőrzés, nem asztalt verő kinyilvánítása annak, hogy nekünk van igazunk, hanem Isten cselekvése bennünk. Nem tehetünk másként mi, akik tudjuk, hogy őáltala élünk.

ApCsel 5,12–16.

162. dicséret

A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött a hét napig tartó sátoros ünnep. A tegnap említett hitvalló szándék mellett, szemben minden idegen kultusszal, az áldozatok mennyisége és ismétlése mást is üzen nekünk. E világban minden tökéletlen, részleges, ismétlésre, megújításra szorul, mindennap újra kell kezdeni mindent. Maga az ünnep is a pusztai vándorlás kapcsán rámutat erre az ideiglenességre: „Lombsátrakban lakjatok hét napig…” (3Móz 23,42–43) A sátoros ünnep a termésért való hálaadás záró alkalma is volt egyben, de ez csak az ünnep egyik külső kerete volt, mert ebben a hálaadásban sokkal többről van szó. Ez a több Isten pusztai létünkről való gondoskodásának maximuma, Jézus Krisztus. A mi Urunk Jeruzsálemben ezen az ünnepen beszélt arról, hogy ő az Isten Fia, az Atya küldötte. Jézus Krisztus ennek az ünnepnek utolsó napján kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Jn 7,37–38) Ez az éltető víz a miénk, amely életben tart a pusztában, ahol nincs maradandó városunk (Zsid 13,14), ahol sátrakban lakunk, ahol mindent újrakezdünk, de a megérkezés bizonyosságával.

ApCsel 5,17–32.

140. zsoltár

A fogadalom lehet időszakos és életre szóló. Tárgya az lehet, ami Isten dicsőségét, népe javát szolgálja és minden ember számára áldássá lehet. Fogadalmunkban azt ajánlhatjuk fel erre a célra, ami felett – Isten akaratából – mi rendelkezünk: önmagunk, tulajdonunk, bizonyos tekintetben a családunk, a házunk népe. A fogadalom kötelez. A fogadalmat tevőnek szüntelenül imádkoznia kell, hogy gyarló emberként felülről kapjon hozzá erőt, vezetést, Szentlelket. Ne tegyünk meggondolatlanul fogadalmat! Ebben segíthetnek azok, akik hozzánk közel állnak (6–9). Ugyanakkor Isten hívő népe, fogadalom nélkül is, csakis az Úr szolgálatában élhet, hiszen Isten eszközei vagyunk, az Úr cselekszik bennünk és általunk. Isten népének tett ígérete Jézus Krisztusban beteljesedett rajtunk. Ettől kezdve ő szív szerint késszé és hajlandóvá tesz minket arra, hogy őneki éljünk. Az önmegtartóztatás – amely azt jelenti, hogy az Úr vezetését követve elhatározom, hogy mit tehetek meg és mit nem – meghatározó, életmentő fogadalom lehetne. Az időleges önmegtartóztatás, mint a böjt imádsággal, egy cél érdekében is történhet. Minden nyomorúság abból fakad ebben a világban, hogy önmegvalósítók vagyunk, feszegetjük a rendelkezésünkre álló határokat – halálosan. Az önmegtartóztatás a legnagyobb szabadság. De ezt csak hitben lehet elfogadni, megtapasztalni, megélni. Szupermodern világunk hallani sem akar az önmegtartóztatásról, pedig az a Szentlélek gyümölcse, amely éltet (Gal 5,23).

ApCsel 5,33–42.

388. dicséret