... időben az emberek félnek. Mindentől. Nem is az a hős, aki nem fél, hanem aki félelme ellenére megy, ahova kell. Fegyverdörgés és puskaropogás közben háztól házig, saroktól sarokig araszol, hogy élelmet szerezzen az óvóhelyen, pincében megbújóknak. Nem álmodozik luxustárgyakról, hogy a régit lecseréli modernebbre.

Háborúban a túlélés a fontos ép testtel, ép lélekkel. Az ember megtanul lemondani a megszokott kényelméről és ellátásáról, megtanul akárhol aludni, elfogadni a kényszer adta menedékhelyet, embereken segíteni, idegenekkel együttérezni, tartalékból főzni, tartalék erejét és hitét mozgósítani.

Háborúban az élettér szűkül, de az idő nyitott marad. Pilinszky János így ír: „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával – tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek.” Háborús időket élünk most, bár nem fegyveres harcot vívunk, a láthatatlan ellenség ostromol. Egy éve kisebb-nagyobb mértékben beszűkült a tér. Némelyeknek igazságtalanul csak néhány négyzetméterre, mások nagyobb házban és kertben kevésbé szenvednek attól, hogy a mozgásukban korlátozottak. De mindnyájan hiányt szenvedünk és korlátozottak vagyunk.

Az idő dimenziója elvileg végtelen. Az elosztás azonban az időben is szélsőséges. Kisgyermekes szülők feszített tempóban dolgoznak, saját munkájukat végzik, a gyerekekkel is tanulnak, osztoznak a pedagógusok dolgában, és a család egyéb szükségleteit is betöltik. Harcolnak a beszűkült térben az idővel is, két-háromszor annyi feladatot látnak el. Az egyedül élőknek viszont nagyobbra nőtt a csend, jobban feszíti őket a magány, alig viselhető a távollevők hiánya. A kép ilyenekre is utal: tér és idő keresztjén vergődünk mindnyájan.

A háborús idő alkalom: „Buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.” (Zsid 3,13) Biztat egy asszony vallomása, aki kilencvenen túl és számtalan műtét után már gyönge. Interneten házhoz megy hozzá az istentisztelet.

„Naponta hálaadással veszem tudomásul, hogy itt ébredtem fel és még nem odaát. Ezek szerint Istennek még van terve velem. Ha másra nemigen vagyok is képes, egyre több időm jut igeolvasásra, imádságra, az esti lámpaoltás után sokat énekelek magamban. Sok élményem volt az utolsó félévben-évben, a karanténom idején. Már megtapasztaltam, hogy nemcsak a horizontális világban van a boldogságom, hanem főleg a vertikálisban. Ahogy ma hallottam az igehirdetésben: fölfelé nézek. Nem is olyan rossz ez a sok nyomorúsággal, bajjal járó karantén ebben az állapotomban.” Lehet így is.