„Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak… Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.” (ApCsel 8,1.4) Ha a könyv írója csak az első mondatot írta volna le, mondhatnánk, hogy véget is ért az első gyülekezet története. Lukács azonban leírja, hogy a szétszóratással az evangélium sokfelé eljutott. Hamar beteljesedett rajtuk Jézus ígérete, az, amit mennybemenetele előtt mondott: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

Hasonló esetet hallottunk Irakból az egyik lerombolt templomról, amint egy ottani vezető elmondta a hozzájuk látogató jószolgálati küldöttségnek: „Az Iszlám Állam katonái lerombolták a város egyetlen keresztyén templomát, mert nem akarták, hogy Krisztus nevét itt dicsérjék. Azóta itt nincs közös istentisztelet, de a hívők szinte minden utcában összejönnek. Mindig van valaki, aki nem törődve a tiltással meghívja a szomszédokat, rokonokat imádkozni, énekelni. Eddig egy templom volt, most tíz van.”

A jeruzsálemi ősgyülekezet szétszóratását ugyanaz a görög szó, a diaszpóra jelöli, mint a mag elvetését a magvető példázatában. Szoktunk magyar diaszpóráról is beszélni. Sajnos a két világháború, az üldözések miatt élnek magyarok szétszórtságban a földkerekségen mindenütt. De a reformátusság is kisebbségben, szétszórtan él a határon belül is, ritka kivétel az a néhány település, ahol többségben van. Ott is lehet „népek közé szórva” Krisztus művéről bizonyságot tenni, világítani.

A diaszpóralét mindig gyökértelenséget is jelent, de benne van a meggyökerezés ígérete is. Kérhetjük a Szentlélek erejét, hogy tudjunk só és világosság, termést hozó jó magvetés lenni.