Jiszká odatelepedett Jézus közelébe, hátha hall valami érdekeset. De Jézus leginkább a barátaival beszélgetett, akik vele jöttek a menyegzőre. A kislánynak csak egyikük volt ismerős, Nátánáél, mert ő is Kánában lakott. Nátánáél eléggé büszke ember hírében járt, Jiszká csodákozott is, hogy Jézus körében látja. Mert Jézus barátai egyszerű embereknek tűntek, leginkább halászoknak, kétkezi munkásoknak. Mégis olyan dolgokról beszéltek, amikről a rabbik szoktak. Isten dolgairól. Jiszká nem sokat értett a beszélgetésükből, ám egyszer arra lett figyelmes, hogy Mária halkan odaszól a fiának:

– Nincs boruk.

– Vajon az én dolgom ez, vagy a tied? – válaszolta Jézus. – Nincs még itt az én időm.

Jiszká nem sokat foglalkozott Jézus válaszával, mert belécsapott a felismerés. Elfogyott a bor?! Ha ezt az anyja megtudja… Ilyen szégyen nem eshet meg. Egy esküvőn nem fogyhat el a bor.

Felugrott, és elszaladt a fészerbe, ahol nagy cserépedényekben tartották a bort. De azt még hallotta, hogy Mária odaszól a szolgáknak:

– Bármit mond nektek, tegyétek meg!

Jiszká tudta, hogy a fiára, Jézusra gondol, de a kislány legyintett magában. Jézus megmondta, hogy nem törődik a borukkal. Úgyhogy jobb lesz, ha saját maga néz utána a dolognak. Mária biztos téved. Mert az lehetetlen… Egy esküvőn nem fogyhat el a bor.

De Máriának igaza volt. A pincében a cserépedények kongtak az ürességtől. Jiszká torkát a sírás szorongatta. Igaza lesz az anyjának. Nem elég, hogy szegényes volt az esküvő, hogy Jáhel nem kapott nagy hozományt, hogy nem viselt vagyont érő főkötőt, hogy nem vágtak le húsz ökröt a vendégeknek, és nem hozattak libanoni bort, de hogy még az a satnya bor is elfogyjon… Egész Kána rajtuk fog nevetni.

– Ez nem lehet! Valamit tenni kell! – csapott fel benne az indulat, és elhatározta, megkeresi Áhit, és ha törik, ha szakad, megmentik ettől a szégyentől a családjukat. Fogalma sem volt, mit tegyen. Kétségbeesetten kereste a fiút, és egyszerre arra lett figyelmes, hogy Jézus már nincs a helyén, a barátai között. A kővedrek mellett állt, amelyeket azért raktak ki, hogy mindenki kezet tudjon mosni. Jó nagy kővedrek voltak, Áhival simán bele is fértek volna egybe, ha kicsit összehúzódnak, akár mind a ketten is.

– Töltsétek meg a vedreket vízzel! – szólt Jézus. A szolgák csodálkozva néztek, hogy vajon mit akarhat. Jiszká is. Mert a hat kővedret nem volt egyszerű megtölteni vízzel. De Jézus olyan határozottan parancsolt, hogy megtették, amit kért. Színültig töltötték a vedreket. –

Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak!

Jiszká szívében megállt a vér. A násznagynak? Vizet? Hát micsoda dolog ez? Nem elég nagy a baj? Jézus még fokozni akarja a szégyent? Jiszká remegő térdekkel követte a szolgákat. Csak abban bízott, hogy a násznagy majd valami viccel üti el a dolgot. Mert ha nem, akkor kitör a botrány.

Ám amikor Bédád megízlelte a bort, hangosan csettintett a nyelvével:

– Ez igen! Valódi libanoni bor, mégpedig a legjobb fajtából! – majd odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá. – Huncut legény vagy te, barátocskám! Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort.

Jiszká csak a szemét meresztgette. Nem értette, mi történt. Odaszaladt hát a kővedrekhez, és beléjük kukkantott. Beléjük is szagolt. Valóban tele voltak borral. Mert a víz Jézus szavára borrá változott. A legjobb libanoni borrá, amely csak létezik a világon.