Az Úr utasítása ez Mózesnek, az indok a Baal-Peórnál történt vétek (4Móz 25). A harcban kiirtottak minden midjáni férfit, városaikat és sátortáboraikat lerombolták, és nagy zsákmánnyal tértek haza (7–12). Mózes ekkor, nehogy újra bűnre csábítsák a népet (13–18), a foglyok közül megölette az asszonyokat és a fiúgyermekeket is, csak a szüzeket hagyta élve. A vérengzés után a harcosok megtisztították önmagukat és a zsákmányt, majd elosztották azt, és az előírások szerint átadták belőle a szentély fenntartására az Úrnak járó részt (19–24). Sokféle magyarázati megoldás létezik ezekre a nehéz részekre. Ez a fejezet pontos látlelet arról, hogy miként működik a bűntől rontott világ. Jézus Krisztusért kiáltunk, őbenne vagyunk, őbenne remélünk (2Kor 1,10), az ő eljövetelére várunk (Jel 22,20). Isten megoldotta a bosszú kérdését egyszülött Fiában. Tehát mi semmilyen igazság nevében se merjünk kezet emelni senkire! Ha ez a krisztusi lelkület a megtéretlen világban védtelen kiszolgáltatottságot jelent, akkor jöjjön a vég, amely nekünk az élet kezdete (Bonhoeffer).

ApCsel 6,1–7.

24. zsoltár

Rúben és Gád törzse alkalmasnak találja a Jordán folyótól keletre eső vidéket a letelepedésre (1–5). Mindenkinek át kell kelni a Jordánon, mert ez hitből való lépés, az említett két törzsnek is (21–32). Vagyis ezek engedetlenül nem hagyhatják magukra a többieket, ahogy annak idején az ígéret földjét kikémlelők tették. Annak negyven év pusztai bolyongás és egy nemzedék halála lett az ára (6–15). Minden engedetlenségért nagy árat fizetünk. Van-e megtérés, Úrhoz fordulás, változás, vagy marad a bolyongás? Mózes ugyanakkor belátja, hogy életszerű megoldás a két törzs gondolata, amelyhez Manassé törzsének fele is csatlakozott. Tehát az említett két és fél törzs felépítheti városait családjai védelmében, aztán a férfiaknak a többiekkel kell tartani, és csak akkor térhetnek vissza, ha minden törzs megkapta az örökségét (33–42). Mózesben Isten Lelke munkál, belátja, hogy származhat valami Istentől akkor is, ha nem az ő fejéből pattant ki. Ez nem olcsó kompromisszum, hanem Isten Lelke által létrejött konszenzus. Enélkül nincs élet, épülés, csak harc, állandó rombolás, örök ellenségeskedés.

ApCsel 6,8–15.

54. zsoltár

Sok engedetlenség, ezért sok fárasztó kanyar, zsákutca, vargabetű jellemezte az utat az ígéret földje felé. Belső lázadások és külső ellenségek akadályozták a haladást. Mégis, az Úr oltalmazta népét egészen végig, a pusztában is mindig adott felüdülést, ételt és italt. Egyesek nem e testben érték meg a megérkezést, mert az ígéretek túlmutatnak e világon, de aki hitben jár, az bizonyosan megérkezik. Akit az Úr oltalmaz, az előbb-utóbb ráébred arra, hogy az ő gyermeke, és életének zsákutcáit megbánva, láthatóan is elkezd hitben járni. Az Úr akkor is megoltalmazza övéit, ha testi szemeinkkel nem ezt tapasztaljuk. Kemény feltételt olvasunk a leírás végén, egyértelműen az Ószövetség nyelvén: az Úr népének adta azt a földet, de ha nem űzik ki az ottani népeket és nem rombolják le azok kultuszait, akkor az ottaniak fogják legyőzni őket (50–56). Jézus Krisztus más törvényt hozott, de azt is hangsúlyozta, hogy a krisztusi szeretet kereszthordozással jár (Mt 16,24). Az ószövetségi törvény világos, az e világban járható utat hirdette meg nekünk az Isten, aki az újszövetségi törvényben az őneki kedves módon tárta elénk akaratát. Az Úr akarata Krisztus megváltó szeretetében látható kristálytisztán. Ő a mi oltalmunk örök forrása.

ApCsel 4,23–37.

452. dicséret

Az itteni, Istentől kapott örökségünknek pontosan kijelölt határai vannak, azokon belül kell mozognunk, sáfárkodnunk, örülnünk, ahogy határai vannak a lehetőségeinknek, a tehetségünknek, a kimért időnknek is. Mindezeket elégedetten és hálával kell fogadnunk, nem irigykedve a másikra, hanem a magunkénak örülve, azt megtöltve mennyei tartalommal. Az e világi ígéret földje soha nem lesz teljesen a miénk, ahogy Isten népe mind a mai napig nem birtokolja zavartalanul ezt a területet. Isten országa is már itt van, de majd odaát lesz teljessé, így a földi létben csak a „már igen és még nem” feszültségében élhetünk. Jézus Krisztus feltámadása ad a hitvalláshoz erőt, reménységet, értelmet, távlatot, de csakis úgy, hogy mi nem irtunk ki senkit, aki másként gondolja, de nem is adhatjuk oda a hitünket, hogy a békességért másnak legyen igaza. A hitvalló helyzet harcos helyzet, de nem mi harcolunk, hanem ellenünk harcolnak, és nekünk meg kell állnunk: mi senkit nem bántunk, és reménységgel tekintünk mindenkire, amit pedig Isten nekünk adott, azt nem engedhetjük el. Ad új kezdetet az Úr, már e világban, ugyanabban a hazában, amelyet számunkra kijelölt. Ez a kezdet az örök, maradéktalanul új haza előíze.

ApCsel 5,1–11.

114. zsoltár

Lévi törzse nem kapott külön területet az ígéret földjén, mert az ő feladatuk a szent sátor szolgálata volt, ettől a szent szolgálattól pedig semmi sem vonhatta el a figyelmüket (1–3). Az Úr azonban róluk is gondoskodott, városokat és legelőket adott nekik. Nem azért kapták ez az örökrészt, hogy megéljenek, hiszen a lévitákról gondoskodni kellett (5Móz 14,27), hanem azért, mert ebben a világban nem lehet úgy élni, hogy ne lenne valami kis saját részed, amely felett magad rendelkezel. Saját tulajdon nélkül nincs sem köz-, sem szent szolgálat. Ezt Isten Igéje világosan jelzi, és igazságát a tapasztalataink is igazolják. Aki saját birtokára nem maradandó városként, hitben és a megelégedettség lelkületével tekint, ahol elég neki megpihennie, hogy folytatni tudja a szolgálatot, az egyben az örök élet áldott darabjaként, az Úr ajándékaként tekint arra. A léviták – az Úr parancsa szerint – kaptak még hat menedékvárost is (6). Ezek a városok egyértelműen jelzik, hogy az Isten irgalmas, és a neki való szolgálat lényegét is meghirdetik, amely Jézus Krisztusban világossá lett számunkra: hiszen minden jogos, törvényes bosszú, agresszió és durvaság helyett az irgalom rizikós, de egyetlen élhető kultúrájának csírái ezek.

ApCsel 5,12–16.

132. zsoltár

Az Úr népével van, velünk van, közöttünk lakik (34). Ez az áldott bizonyosság minden erőnk és reménységünk forrása. Mi Krisztusban, Krisztus bennünk. Az Úr egyszerre biztosítja a rendet, az élet védelmét és az irgalmat a nyomorult bűnösök számára. A hat lévita menedékvárosba azok menekülhettek, akik nem szándékosan öltek, így, elkerülve a vérbosszút (1Móz 9,5–6), életben maradhattak ügyük tárgyalásáig (9–13). A menedékvárosokban védelmet találhattak a jövevények és a zsellérek, mindazok is, akik Izráel fiai között éltek (14–15). Az Úr velünk van abban, hogy minden tekintetben védi az életet. Aki azonban szándékosan ölt, előre megfontolt indulatból, azt a menedékváros sem menthette meg a bosszútól (16–21). Akiről kiderült, hogy vétlen a vérontásban, az visszamehetett a menedékvárosba, és nem hagyhatta el a hivatalban lévő főpap haláláig (22–29). A főpap halála jelképezte, hogy eltörölték a gondatlanságból más ember halálát okozó vétkét. Az Úr velünk van, közöttünk van. Ő mindig az életet védő rend és az irgalom oldalán áll, a halált is legyőzte hatalmával. Jézus Krisztusban van engesztelés, őbenne van bocsánat minden bűnünkre, és aki őbenne van, az irgalmas, az oltalmazza, védi, óvja az életet minden tekintetben. Jézus Krisztus menedék számunkra, és mi is menedékké leszünk másoknak.

ApCsel 5,17–32.

416. dicséret

Mózes korábban elrendelte, hogy leányágon is lehet örökölni ott, ahol nem születtek fiúgyermekek (4Móz 27,1–11). Ez azonban felvetette a problémát, hogy a leányok által örökölt rész később más törzshöz kerülhet (1–4). Ezért Mózes – az Úr akarata szerint – bevezette azt a rendelkezést, hogy a lányok csak saját családjuk nemzetségéből való férfihoz mehetnek férjhez. Így az örökség a törzsön belül maradt (8–9). Lám, Istennek kedves a saját örökségünk, tulajdonunk védelme, azé, amit az Úrtól kaptunk, hogy azzal sáfárkodjunk az ő dicsőségére és a mieink javára. Aki a saját örökségét, „kincseit”, értékeit nem becsüli meg, az más tekintetben is megbízhatatlan és hűtlen ember. Az számít örökségnek, amit az Úrtól kaptunk, és nem az, amit ügyeskedéssel, másokat megkárosítva, megbántva, kifosztva vettünk el. Az ilyen vagyon nem örökség, nincs áldás rajta. A ránk bízott igazi örökség soha el nem rothadó kincs, az az örömhír, amely a feltámadott Jézus Krisztusban adatott nekünk. Az Úrban a mi örökségünk maradandó. Csak akinek örök életben megnyert bizonyossága van, az tud ebben a világban jól sáfárkodni az örökségével, megbecsülni azt, megelégedni vele és továbbadni annak áldásait másoknak. Az örök élet embere tud túltekinteni ezen a mulandó világon.

ApCsel 5, 33–42.

3. zsoltár