... hordunk, és még egy ideig hordanunk kell. Mint egy globális álarcosbál részesei, takarnunk kell arcunk nagy részét, hogy védjük magunkat és egymást. Vannak, akiknek jól jön ez a kutató és vizsgálódó szemek előli rejtőzködés. Sokan akkor is álarcot hordanak, ha nincs pandémia. Ára van annak, ha megmutatjuk magunkat, látni lehet gyöngeségeinket, félelmünket, hibáinkat, és a jó szemű kritikus észreveszi azokat az arcunkon. A rosszindulatú emberek, az irigyek vagy kárörvendők kikezdenek minket, visszaélhetnek vele. Jobb, ha nem lát minket akárki. De a ránk áradó gonoszságot és gyűlölködést másként is le lehet győzni: nem arra nézünk, aki ellenséges velünk, hanem egyedül Jézusra.

Az Igében azt olvassuk, hogy az első gyülekezetben is voltak feszültségek a zsidó keresztyének és a görögül beszélők között. Féltékenység és vita támadt a jeruzsálemi, templomos, zsidó vallásukat megtartó keresztyének és a távolabb élő görög nyelvűek között, akik nyitottabbak voltak a hellenista világ felé. Utóbbiak mellőzöttnek érezték magukat a szolgálatban. Erre megoldást találtak: olyan diakónusokat választottak közülük, akik telve voltak „Lélekkel és bölcsességgel” (ApCsel 6,3). Istvánról külön is feljegyzik, hogy a legkiválóbb volt, „hittel és Szentlélekkel teljes férfi” (5).

A gyülekezeten belül tehát megoldódott a feszültség, a zsidóságban azonban nem. A diakónusok prédikáltak, csodákat és jeleket tettek, mint az apostolok, ezért támadták őket és Istvánt is. Prófétai beszéde bölcsességgel és Szentlélekkel teljes volt, ugyanakkor ítéletes is: a megmerevedett és kiüresedett vallás és szertartások ellen szólt. Rámutatott az egyetlen igazra, Jézus Krisztusra. Őt ezért hamis vádakkal a nagytanács elé hurcolták, mint aki a törvény ellen lázít. Elítélése és halála azután emlékeztet Jézus Krisztuséra, csak éppen nem vonják be perébe a római hatóságot és nem keresztre feszítik, hanem maguk hajtják végre a halálos ítéletet rajta a törvény nevében. Megkövezik. Ő lett az első keresztyén vértanú.

Még a tárgyaláson, a nagytanács elé hurcolt Istvánról meglepő kijelentést tesz Lukács, a könyv szerzője: „Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.” (15) A gyűlölet gyűrűjében, ellenségei előtt átszellemült az arca, bizonyára azért, mert nem ellenségeire nézett, hanem urára, Jézus Krisztusra.

Maszkot hordunk, és még egy ideig hordanunk kell. De ha Jézusra nézünk, tekintetünket őrá emeljük, a maszkunk mögül néha kivillanhatna az emberi arc vagy az angyalarc.