Vannak szavak, amelyeknek a kimondását nem mindig a helyzet indokolja, hanem a megszokás. Egyik ilyen szavunk a jaj. Sokszor mondjuk ki ok nélkül, de van, amikor nagy jelentősége van. A Bibliában is több helyen előfordul. Az Ószövetségben a próféták ítélethirdetésének kísérője volt, de jajszóval kezdődnek a gyászénekek is. Az Újszövetségben Jézus is használja, amikor ítéletet hirdet az írástudók és farizeusok képmutatása (Mt 23,13– 16), valamint a megtérést elmulasztó városok felett (Lk 10,13). A jajszó azonban lehet a kétségbeesés megnyilvánulása is, amikor reménytelennek látszik a jövő, és úrrá lesz rajtunk a félelem.

Ennek egyik jellemző esetét olvashatjuk a 2Kir 6,8–17 verseiben. A történet szerint a szír (arám) király háborút indított Izráel ellen. Haditanácsuk titokban kijelölte a támadás helyét, Izráel királya azonban tudomást szerzett a tervről. A szír király árulásra gyanakodott, de az egyik udvari embere rájött, csakis Ezékiel próféta lehetett az, aki telepátia révén fejthette meg a hadititkot. Ekkor Dótán városát – ahol a próféta tartózkodott – az egyik éjszaka hadsereg vette körül. Amikor a próféta szolgája reggel ezt észrevette, rémülten tudatta urával, aki meglepő nyugalommal bátorította: „Ne félj!” Ő ugyanis nemcsak azt látta, amit a szolgája, hanem annál többet is, azt a nagyobb haderőt, amely az ellenséget körülvette (15–17).