A hóvirágok csendes, ám kitartó harangszavára végre megérkezett a várva várt tavasz. A szelíd napsütés nemcsak a rügyeket, de minket is kicsalogat otthonunk rejtekéből az ébredő kertek világába.

A telet túlélő, zölden burjánzó rózsák metszésre várva, szúrós tüskéikkel figyelmeztetnek minket a régi mondásra, miszerint a rózsa és a tövis elválaszthatatlanok egymástól. Ismerjük jól, sőt közhelynek tartjuk e népi bölcsességet, mégsem vesszük igazán komolyan, szívesen megfeledkezünk a tövisekről. Márpedig voltak, vannak és lesznek, bármennyire szeretnénk is, ha nem így volna. Jó lenne, ha a szépséges rózsa és édes illata semmilyen szúrós dologgal nem párosulna. Azonban a rózsa és a tövis metaforája az egész életünkre nézve is érvényes üzenetet hordoz.

Életünk számtalan meghitten szép, gyönyörűséges mozzanata aligha képzelhető el nehézségek, fájdalmak és szenvedés nélkül. „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Jézus töviskoronája és keresztje ugyancsak az emberlét „tövisére”, szenvedéssel teli dimenziójára utal. Valamilyen fájdalmas és gyógyíthatatlan betegség lehetett az a tövis, amely Pál apostolnak a testébe adatott. Ő háromszor is könyörgött, hogy vétessék el tőle, de azt a választ kapta: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9)

Tehát a tövis marad, de van hozzá rózsa is, vagyis a kegyelem, Isten végtelen türelme, amellyel hordozza és megajándékozza az apostolt. Mert a rózsához nem csak tövis, türelem is adatik. „Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok” – mondja az Úr Babits Mihály Jónás könyve című költeményében. Hosszútűrő Istenünk van, de mi egy türelmetlen világ türelmetlen gyermekei vagyunk, akiknek az „adj, Uramisten, de hamar!” a jelszava.

Megdöbbentő, hogy sokakat még egy világméretű járvány sem tud türelmesebbé tenni. „Tövis adatott” a mi testünkbe is, a pandémia tövise, amelyet csak az isteni kegyelem által viselhetünk el. Megértésre, együttérzésre, védőoltásra és türelemre van szükségünk ahhoz, hogy e járványt túlélhessük.

Jákób kétszer hét évig szolgált Ráhelért, mert szerette. Olykor fogytán lehetett a türelme, mégsem mondott le a szerelméről, és nem bújt ki a szolgálat nehéz igájából. Érdekes, hogy a türelem görögül hüpomoné, és azt jelenti, hogy nem bújni ki, hogy alatta maradni valaminek – nevezetesen a ránk nehezedő tehernek. Mostanság ez a teher, illetve tövis a járvány, amelyet csak nagy türelemmel győzhetünk le.

Jó, ha tudomásul vesszük, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, és azt se feledjük, hogy türelem rózsát terem. Tavasz van: „Az Élet él és élni akar.” (Ady Endre) Átölel minket a fény, körülvesz a remény. Éljünk hát vele!