Visszatérő formulája ez a Bírák könyvének. Sajnos több ez, mint elbeszélés, mert akkor és azóta is ez az emberlét, de az Isten népének nyomorúsága is: újból és újból azt tesszük – egyéni, egyházi, közösségi értelemben, világméretekben –, amit rossznak tart az Úr. Csak a módozatok változnak, de életünk nyomorúságai lényegében ugyanazok (1). Vegyük észre, hogy ebben a bibliai könyvben mindig akkor tértek rossz útra Isten népének tagjai, amikor a bíra, azaz a vezetőjük meghalt. Amikor Otníél és Éhúd meghalt (3,10), azonnal eluralkodott a káosz, és abból fakadt minden elhajlás, nyomorúság, majd Isten jogos intése is (1). Ebből is az következik, hogy kell az Isten Lelke által irányított, erős kezű vezető. Az erős vezetés mindig szeretettel teli, és nem hatalommal visszaélő, nem megnyomorító, nem félelmet keltő, hanem Isten eszközeként hitet és életet adó, védő, óvó. Enélkül megemészt a bűn. Mindig könyörögjünk a vezetőkért! Ez bibliai parancs. Ezzel az Isten országának növekedéséért könyörgünk, Jézus Krisztus visszajöveteléért, a dolgok újjáteremtett rendeződéséért. Csak ez a lényeg: Jézus Krisztus megváltó szeretete, aki a vezetők vezetője, aki mindeneknek Ura!

ApCsel 10,17–23a

66. zsoltár

Az Úr szabadítást adott népének, hiszen ő vonult előttük (4,14), amikor Debóra prófétanő ideje alatt, Bárák vezetésével, legyőzték Jábín kánaáni király hatalmas seregét, amelyet Sisera vezetett (4,1–6). Az Úr szava bátorítja Isten népét végig ebben a harcban: ő ad bátorítást, vezetést, indítást, kiválasztott embereket, amikor őáltala kész a szabadítás. Az Úr elkészítette a szabadulást népe számára. Itt azonban egy őket sanyargató „siserahadtól” szabadítja meg őket, ám a valódi és örök szabadítást a valódi ellenségtől, a bűn, a halál és a gonosz hatalmától Jézus Krisztusban adta nekünk. Ez azért is fontos, mert benne megmutatta a szabadítás őneki kedves módját is: Jézus Krisztus nem másokat ölt meg, hogy szabadítást szerezzen, hanem ő maga halt meg értünk, hogy örök szabadulást adjon nekünk minden halálos gyarlóságtól. Isten szabadítására szorul itt mindenki, egyikünk sem különb a másiknál. Micsoda kegyelem, hogy Isten mégis könyörült rajtunk! Ő győzelmet szerez, de Jézus Krisztusban. Őbenne bízhatunk, és a győzelem is csak akkor áldott, ha Jézus Krisztust követve kapjuk azt ajándékba az Úrtól.

ApCsel 10,23b–48

397. dicséret

Van miért örülni: feltámadott az Úr (1Kor 15,20), megszabadított, megváltott emberek vagyunk! A szabadítás örömét nem tudjuk magunkban tartani, arról mindenütt, a „legfelsőbb” helyeken is, bizonyságot kell tenni, amiként Debóra magasztaló éneke is királyok és fejedelmek előtt hangzik fel (3). Ennek az éneknek örömét, embertelennek tűnő részletei ellenére is, úgy érthetjük meg (23–30), ha fontolóra vesszük: olyan félelemben élt Isten népe az ellenségei miatt, hogy amikor útra keltek, bujkáltak, állandó életveszélyben voltak (6). Mi jóléti nemzedék vagyunk, el sem tudjuk képzelni, mit jelent ez. Isten nem engedi, hogy népét bántsák. A reménytelen helyzetben szabadítást adott, mégpedig egy asszony, Debóra személyében. Amikor a nép Istentől vezetőt kapott, kiderült, hogy Debóra nincs egyedül; sokan álltak még mellé. Ahol van pásztor, ott megelevenedik a nyáj (7–10). Persze soha nem teljes az egység. Akkor is voltak bizonytalanok, Isten népe között is. De éppen az a csoda, hogy az Úr nevében már a kevéske összefogás is elég (12–18). Debóra teljes szívéből magasztalja az Urat, hiszen teljes az ő öröme: győztek a túlerőn (19–22), a lehetetlen lett lehetségessé (Mt 19,26). Akiket az Úr szeret, azok olyanok, mint a kelő nap ereje (31).

ApCsel 11,1–18

240. dicséret

Ha azt tesszük, amit rossznak tart az Úr (1), akkor annak jelei világosan kiolvashatók a mai igéből (2–5). Erős kézzel bánunk egymással. Ez itt azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá leszek a másik előtt, és a másik visszaél a kiszolgáltatottságommal és a saját időleges hatalmával (2). Nincs ennél rettenetesebb állapot, mint amikor ilyen módon egymás kezére ad bennünket a mi Urunk. Ez az erős kéz tönkreteszi a másikét, nem tiszteli az értékeit, javait, életfeltételeit, akár az életét is elveheti. Egy szent elrejtettség létezik: az Úr megváltó kegyelme. Amikor az ember ráébred a saját szegénységére, kiszolgáltatottságára, és az Úrhoz kiált, akkor már kegyelem alatt van (6). A szegény ember Úrhoz fordulása a megtérés. A megtért ember ettől kezdve figyel Isten hirdetett Igéjére, a szabadító evangéliumra, Jézus Krisztusra. Az Úr kimentett minket a halálos, kiszolgáltatott szegénységből, és nekünk adta az országot (Lk 22,29). Istenünk, Urunk van, aki Atyánkká lett a Jézus Krisztusban (10). A kiszolgáltatottságnak van határa, de az Úrban nem tart örökké (1; Jel 2,10). Aki hozzá fordul, abban elkezd munkálni a krisztusi jó. Ettől kezdve az erős kéz megtelik szeretettel, felemeli a kiszolgáltatottat, nem bántja a másikét, de szereti, tiszteli, megbecsüli azt, amit ő maga kapott az Úrtól. Isten népe csakis ilyen lehet. Kiáltsunk az Úrhoz!

ApCsel 11,19–26

198. dicséret

Isten népének vállalnia kell a maga gyengeségét, miközben elfogadhatja az Úr megerősítő kegyelmét, amely szolgálatba küld. Ez a szolgálat nem keresi, főként nem provokálja ki a konfliktusokat, de nem is bújhat meg egy présházban, a saját túlélését szolgáló gabonáját csépelve, netán a saját kis békességét élvezve (6,11). Az Urat szolgálva, az ő erejével előlépünk az evangéliummal, és ezért, ha szükséges, vállaljuk a konfliktusokat. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy a ránk bízott üzenet, Jézus Krisztus megváltó és békességet szerző evangéliumának ügye egy határon túl a konfliktusokat sem vállalhatja. Az lehetetlen, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét és békességszerző evangéliumát, az örök élet Igéjét úgy hirdessük, miként Izráel úgy megverte Midjánt, hogy az soha többé nem állt fel (16). Jézus Krisztus igazsága így nem hirdethető. Az agresszív konfliktusok nem méltók a Krisztus ügyéhez, még akkor sem, ha miénk is az igazság, a békesség, az erő és az ígéret: „Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!” (23). Azért a miénk ez az ígéret, hogy másé is legyen.

ApCsel 11,27–30

359. dicséret

Ahogy akkor mindent áthatott a kánaáni istenek tisztelete, úgy járja át most is az életünket sokféle bálvány. Tudom, nem progresszív gondolat ez, de biblikus. Az Úr parancsa úgy hangzott Gedeonhoz, hogy rombolja le apja idegen oltárát, építsen oltárt neki, az élő Istennek (25–26). Gedeon félt, mert a közharag halállal sújtja, ha a „divatos irány” ellen fordul, mégis megtette azt, amit az Úr parancsolt. Érthető, hogy félt. Annál inkább értékelendő az engedelmessége. Ez a lényeg, nem a hősiesség (27). Az Urat képviselni e világi bálványok helyett mindenkor áldott és kockázatos hitvallás, amely nem maradhat titokban. Jóás, Gedeon apja, nemcsak a fia életét védi, hanem ő maga is kimondja végre azt, amit eddig nem mert, és ezzel hitvallást tesz az Úr mellett: „Pereljen a Baal magáért, ha valóban Isten!” Azaz: mutassa meg magát az a sok bálvány, akik megbabonáznak itt bennünket, amikor baj van. Amikor ezt ki merte mondani, akkor a többiekben is „megtört a hamis varázs”, mert erre nem tudtak mit mondani (30–32). Ez a földi élet az Isten ajándéka, az örök élet távlataiban, az Úr Jézus Krisztusban. Építs először oltárt az élő Istennek az életedben, és a földi élet minden javai is a maguk helyén és idejében megadatnak neked (Mt 6,33).

ApCsel 12,6–19

421. dicséret

Amikor az Úr feladatot ad, akkor Szentlelkének adományát adja hozzá. Megeleveníti, felvértezi a hitünket, elveszi a félelmeket, ad erőt, vezetést és megerősítő jeleket (34). Az Úr Lelke betöltötte Gedeont (Mik 3,8), így lehetett az egész nép előtt elfogadott vezető, aki megfújhatta a kürtöt, és szavára egységben összegyűlt mindenki. Isten Lelke az egység Lelke (33–35). Gedeon jelkérése két dologra tanít bennünket. Egyrészt, Isten Lelke által vezérelve, döntő helyzetekben – azokban, ahová ő küldött bennünket – könyörögve kérhetjük az Úrtól a megerősítő jeleket. Másrészt, soha ne felejtsük el, a végső jel, „Jónás próféta jele”, a feltámadott Jézus Krisztus megváltó kegyelme már a miénk (Mt 16,4). Könyörögjünk Szentlélekért! Az egyház csak akkor egyház, ha szüntelenül könyörög a Lélekért, hogy töltse be szolgálatát. Szentlélek nélkül nincs egység, pontosan abban az értelemben, ahogy azt ma megtapasztaljuk egyházban és világban egyaránt, mert nincs olyan ügy, nincs olyan ember, akinek manapság egységes tisztelete volna: mindenki összevissza és felelőtlenül – önmagát a legokosabbnak tartva, a másikat meg lenézve – „kotyog” bele mindenbe. Ha belegondolunk, halálosan „Lélektelen” állapot ez. Jöjj, Szentlélek!

ApCsel 12,6–19

89. zsoltár