Abdiás könyve leírja, ahogy Isten jogos ítélete sújtja Edóm népét, akik Jákób testvérének, Ézsaunak utódai. Kezdettől fogva testvérháború feszült a két nép között. Izráel és Edóm folytonos harca a halálos viszállyal terhelt emberi kapcsolatok örök példái közé tartoznak (1–11). Az Úr uralma, hatalma oltalmazza választott népét, és letaszítja a gőgös népeket, akik hitetlenül népe ellen fordulnak. Ez nem azt jelenti, hogy ők különbek bármely más népnél. Az Úr uralmának oltalma kegyelem, logikával értelmezhetetlen kiválasztottság, amely csakis hálára, alázatra, szolgálatra indíthat minket. Ennek a szolgálatnak lényege az, hogy amiként a Sion hegye menedék lesz Isten népe számára, úgy lesz menedék az ő szeretetük mások számára (17). Aztán az Úr fog uralkodni (21). Bizonyos, hogy az Isten uralta történelem nem úgy ér véget, hogy az egyik legyőzi a másikat, és elégedettségében aztán ő lesz önteltté. Eljön majd az az idő, amikor az Úr uralma teljessé lesz a mindenségben.

Jn 4,43–45.

29. zsoltár

A nagy városokból, Samáriából és Jeruzsálemből indult el az Isten iránti engedetlenség és hitetlenség, amely elérte a környező városokat is (5). Ezek a nagy szabadság forradalmi helyszínei, ahol mindenki a maga „áldozóhalmán” tetszeleghet a maga gondolata, igazsága, élménye, érzéke, érzése, hite szerint. Akkor is, ma is a városokból támad az engedetlenség, a nagy szabadságból fakadó mindenféle bizonytalanság és hitetlenség. Nem véletlen, hogy amiként Isten akkori népét is „elcsábították” a korabeli termékenységi kultuszok, amelyekben az érzékeket érintő élmények jelentették a „hatékony vallásosságot”, úgy ma is, a modern, városias egyház élményekkel akar hatni, és nem számít Isten Lelkének munkájára. Mikeás próféta Isten követeként ítélte meg ezt az engedetlen lelkületet. Az ítélet ma is érvényes. Nem a városokkal, nem a szabadsággal, nem az élményekkel van a baj, hanem velünk, akik kihagyjuk az élő Istent az ügyeinkből. Isten az egész föld szeme láttára inti meg népét (2–4). Az ő ítélete azt hirdeti ebben a nagy káoszban, hogy az Úr nem hagyja romlásba hullani ezt a világot. Mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus elhordozta miattunk, értünk, helyettünk az Isten jogos ítéletét, így kegyelem alatt, az ő üdvözítő, oltalmazó rendjében élünk.

Jn 4,46–54.

239. dicséret

Apám mindig elöl ment, amikor gyerekek voltunk: utat adott a talpunk alá. Ő volt az, aki összegyűjtötte, összetartotta a családot. Amikor fiatalon meghalt, valami megtört, és bizonytalanná vált az út, szétesett a biztos rend. Áldott legyen az örök, élő Isten, aki ma is összeszedi népét, és előttünk jár. Akik őhozzá tartoznak az ő kiválasztó kegyelme által, azoknak nem engedi el a kezét. Isten teljes népe megmarad. Ha te akarod megmondani, hogy ki a kiválasztott, akkor az feltűnő jele lehet annak, hogy éppen te nem vagy az. Isten népét alázatossá teszi a bizonyossága, és nemcsak reménységgel tekint másokra, hanem krisztusi szeretettel szolgál nekik. Azt olvassuk, hogy Isten összetereli teljes népét, mint a pásztor a juhokat a karámba (12). A karám korlát, de védelem a farkasokkal szemben. Ebben a dzsungelvilágban az Isten védelmét csakis az ő „karámjának” korlátai között lehet élvezni, vagyis engedelmeskedve az ő parancsainak. Isten összegyűjti népét: előttük megy, utat tör nekik. Így vezeti őket a védelmet adó karámba. Amikor pedig eljön az idő, akkor majd kivezeti őket az üdvösség teljes szabadságára.

Jn 5,1–9.

226. dicséret

A próféta tényszerű vétkeket említ. Csak felsorolom ezeket, bűnbánattal fogadjuk! Szeretjük azt, amit Isten rossznak tart (2). Lenyúzzuk a másikról a bőrt is, ha olyan hatalmi helyzetben vagyunk, ha tehetjük, kikészítjük a másikat (2–3), minden ügyét kiforgatjuk (9), vérontással építkezünk (10). Mindent átjár életünkben, szolgálatunkban a pénz és az önzés szerelme, vagyis hamis próféták vagyunk, még akkor is, ha az Úrra hivatkozva az igazságról zengünk (5.11). Mindezek büntetése, hogy minden biztosnak hitt támasz szétesik, a rendből káosz lesz (12). A büntetés olyan sötétség és szégyen, amelyben elhallgat az Úr, és az Isten csendje maga a kárhozat (6–7). A prófétát betöltötte az Úr Lelke, hogy meghirdesse a megoldást, amelyet Isten készített: békét, örömöt, megváltást (4,1–8; 5,1–3). Akiket az Úr Lelke vezet, azok végül mindig az örömhírt hirdetik (Lk 4,18): Isten bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget készített népének Jézus Krisztusban. Ezt az örömhírt nemcsak erővel, igazsággal és hatalommal hirdetik meg, hanem halk és szelíd szóval is (1Kir 19,12). Jézus Krisztus is így szólt, így élt, így halt meg, mégis olyan erő volt ebben, amely legyőzte a halált. Mi tölt be bennünket? Ki vezet minket? Jöjj, Szentlélek Úr Isten, te töltsd be életünket!

Jn 5,10–18.

225. dicséret

A halomról nekem mindenféle egymásra hányt dolgok kupaca jut eszembe. Ilyenekkel van tele az életünk. A halom a Bibliában a bálványok helyét jelentette. Ilyenek között bukdácsolunk, ezek takarják el előlünk a „kilátást”. Az örömhír, hogy az Isten megszabadít bennünket ebből az állapotból, és a sokféle halom közül kiemelkedik az egyetlen magaslat, a hegy, amely egyértelmű irányt mutat, a hit és a békesség útjára tanít minket, és megítéli korábbi önző és halálos vetélkedéseinket. Evangélium, hogy ez a hegy szilárdan áll, nem inog meg. Gyönyörű kép, hogy nép a népre kardot nem emel, és mégis mindenkinek jut saját szőlő és fügefa, amelyet művel, ami alatt üldögélhet, és ami pont elég (4). Részesülhetünk valamit ebből a békességből már ebben a világban is? Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr hatalma szilárd akkor is, ha itt nem adatik meg nekünk a saját szőlő és fügefa nyugalma, még akkor sem, ha minden erőnkkel igyekeztünk azt megteremteni. Odaát meglesz! Nemcsak nekünk, hiszen özönlenek majd a népek az Úrhoz (1).

Jn 5,19–23.

402. dicséret

Isten kiszolgáltatott bennünket a bűneink miatt egymásnak, betegségnek és halálnak (Róm 6,23). A kiszolgáltatottság tehetetlenség. Amíg egy asszony szül (2) – ez azt jelenti, hogy Isten meghatározott időre szolgáltatja ki népét, de nem engedi el a kezét. Vagyis bizonyosságunk, hogy a kiszolgáltatottságban is az Úréi vagyunk. Mikeás képe a szülő asszonyról azt is jelenti, hogy a kiszolgáltatottságnak, a szenvedésnek van határa. Isten nem próbál meg végképp. A prófécia azonban ennél még sokkal többet üzen nekünk. Isten elküldi Fiát, aki asszonytól születik meg erre a világra (Gal 4,4), az örökkévalóság nyugalmának uralmát, rendjét, boldog hatalmát hozza el nyája számára, akiket pásztorként vezet (Zsolt 23,1). Jézus Krisztus megváltja népét, és uralma kiterjed a föld végső határáig (3). Az ő uralma alatt élünk mindannyian: kegyelem ez azoknak, akik felismerik, ítélet azoknak, akik nem ismerik el őt (7–14). Akik azonban az Úr kegyelmében részesültek, azok csakis az Isten megváltó szeretetét közvetíthetik másoknak, vagyis a kiszolgáltatottság idején az Úrtól jövő harmattá, éltető záporrá lesznek mások számára (6).

Jn 5,24–30.

364. dicséret

Minden nyáron lomtalanítunk a parókián. Irdatlan mennyiségű holmi gyűlik össze. Rémítő, hogyan tud ennyi minden felhalmozódni. Számomra mindez szimbólummá lett. Megemészt bennünket a rendetlenség, a világpiszok, a szétesés, a normalitás hiánya, a bűnök. Az üdvösség: Isten jelenléte, szabadító irgalma, rendet teremtő hatalma, amely megtisztítja az életünket, amiként kidobjuk a felesleges dolgokat, és a házban végre láthatóvá válik az, ami igazán lényeges, amire tényleg szükség van. Az üdvösség: szabadulás a rendetlen, a minket halálos holmikkal ellepő nyomorúságból a megtisztuló életre, amely odaát kiteljesedik. Amikor Isten perel velünk (1–3), azt is féltő szeretettel teszi, hogy megtisztítson, megváltson, megmentsen, mert megemészti életünket a kosz, a bűn, a halál, a sokféle szolgaság (13). Meghatározott vétkeket is említ a próféta: hamis vékát, hamis mérleget, rablást és hazugságot, amellyel tele van az életünk (10–12). A nyomorúság azonban ennél is nagyobb: életünk kielégítetlen az Úr félelme nélkül, az ő éltető szeretete nélkül. Nélküle nincs áldás. Hiába vetünk, nem aratunk, ha pedig aratunk, és van mit ennünk, nem lakunk jól, mert mindig több kell, mindig új és más kell (14–16). Az Úr nélkül pusztasággá lesz az életünk, és minden dolgunk elvész, kárhozatos hiábavalósággá lesz. Az üdvösség: megragadni az Úr szabadító tetteit, folyton arra emlékezni (5), ahhoz igazodni (6–8).

Jn 5,31–36.

298. dicséret