„Elfáradnak és ellankadnak… De akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” (Ézs 40,30–31) Az idézett ige szavai több mint kétezer-ötszáz esztendővel ezelőtt íródtak, mégis úgy hangoznak, mintha ma írták volna őket. Izráel népe a babiloni fogság keserű napjait éli, amikor egy névtelen próféta (Deutero-Ézsaiás) a szabadulás örömüzenetét hirdeti: Isten megkönyörült népén, és megbocsátotta bűneit. A fogság egy vesztes hadjárat része volt, és a foglyok helyzete inkább lelkileg volt nehéz, mint anyagilag. Vallásukat nem gyakorolhatták a szokott módon, és a hamis próféták közeli hazatérésről szóló álhíresztelései is csalódással töltötték el őket. Mindez visszahatott a mindennapjaikra, sokan megfáradtak, aminek egyenes következménye lett a reménytelenség és kilátástalanság.

Az elmúlt év is ha nem is a fogság, de a bezártság és a reménytelenség időszaka volt sokak számára a világjárvány miatt. Elmaradtak a rendezvények, a hétköznapok világát a korlátozások jellemezték, „megváltozott a világ körülöttünk”. Ez pedig hatással volt a lelkivilágunkra is, sokakban megfáradást, békétlenséget okozott. Lám, a megszokott körülmények megváltozása (háború, fogság, járvány) akkor és most milyen hamar hatással van lelkivilágunkra!

Az Ige is erre utal, amikor elfáradásról szól (30), de különbség van elfáradás és megfáradás között. Míg az előbbi esetben a test fárad el, addig a megfáradás a lélek kimerülése, amit egy éjszaka alatt nem lehet kipihenni.