Két perc harminc másodperc
Nagyjából ennyi idő jut a szerkesztői konferálásra, mielőtt elkezdődik a rádiós istentisztelet-közvetítés. Több mint két éve járok templomról templomra, hogy a Kossuth Rádióban havonta esedékes közvetítéseket koordináljam és az adás bevezetőjében, szűk három percben bemutassam a helyi reformátusokat. Mindig a templom leírásával kezdem, hogy a hallgatók maguk előtt lássák, milyen otthona van a gyülekezetnek – szinte ott üljenek ők is a barna, kék vagy zöld padokban. Ezután következhet a gyülekezet összeszedett bemutatása: kik járnak e falak közé.
Egy-egy előző esti beszélgetésből vagy a Reformátusok Lapja hasábjain megjelenő riportból sokat lehet meríteni a bevezetőhöz. A legfontosabb útmutató azonban mindig a vasárnap reggel: templomba igyekvő alakok, a kertben álló közvetítőkocsira meredő kíváncsi arcok, az egyházfik és harangozók, akik nagy kulcsokkal sietnek elénk, a kórus tagjai, akik a reggeli rekedtséget igyekeznek elűzni a skálákkal, és a lelkészek, kántorok, presbiterek, akik nagy gonddal pásztázzák végig a templomteret, hogy minden rendben legyen.
Az utóbbi időben üresek a templomok. A lelkészekkel nagyobb távolságot tartunk, maszkban beszélünk. Nem könnyű így belelátni egy-egy közösség életébe – nehezebben születnek meg azok a két és fél percek.
Mégis vannak jelek, amelyek támpontot adnak. Azt látom, a valós közösséget nehéz szétrombolni. Ha az idősek nem boldogulnak a közösségi médiával, a lelkész egyszerűen felhívja őket telefonon, a készüléket leteszi az úrasztalára, és így kezd bele az apostoli köszöntésbe.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!