Igazság szerint Jázon sokkal szívesebben töltötte idejét a pásztorok között, mint Betuél iskolájában, ahol halálra unta magát. A nyáj mellett azonban egy percig sem unatkozott! Persze csak ritkán engedték meg neki, hogy kimenjen apjához és a többi pásztorhoz a legelőre, mert nem volt veszélytelen hely, az biztos. Farkas, sakál nemegyszer támadt a nyájra. De a pásztoroknak nemcsak a vadállatoktól kellett megóvnia a bárányokat, hanem sokszor az emberektől is.

A pusztaságban portyázó rablók, de még az ellenséges pásztorok is gyakran megtámadták a karámokat, ahová éjszakára behajtották az állatokat pihenni. Ezért is feküdt egy pásztor mindig a karám ajtajában. Nem nagyon volt nála más, csak a botja, amely segített a terelésben, a beteg, sérült állatok kiemelésében. De harcolni és védekezni is tudott vele, ha valaki vagy valami rátört az állatokra.

Aztán meg ott a parittya, a pásztorok halálos fegyvere. Gyakorolt is eleget a barátjával, Móséval, és már a parittyáját is maga készítette.

– Azta… – kerekedett el Móse szeme, amikor meglátta Jázon parittyáját. – Ez már valami! Igazi bőrparittya!

Jázon kihúzta magát, mert ami igaz, az igaz… Maradék gyapjúfonalból csak a gyerekeknek készítenek parittyát. Jó az nekik, a puha anyag nem feszül olyan nagyon, nem tudja túl erősen kilőni a követ. De egy bőrparittyával meg lehet hajítani úgy, hogy halálos sérülést okozzon. Mint ahogy Dávid is tette Góliáttal szemben. Egyébként is, Dávid idejében híresek voltak a parittyások. Betlehemben még ma is mesélik, hogy Saul király egész hadtestet állított ki belőlük. Ha ők nekiindultak, szertefutottak a filiszteusok.

– Kipróbálhatom? – kérdezte félve Móse, és a szeme sarkából Jázon parittyájára pillantott.

– Persze, próbáld csak – szólt készségesen a fiú. – Van hozzá köved?

Móse megrázta a fejét. Jázon a tarisznyájába nyúlt, ahol mindig lapult néhány lapos, kerek kő, amelyet a kiszáradt patakmedrekből szedegetett össze. A kövecskét beleillesztette középen a parittya kiszélesedő részébe, a hurkolt végű zsinórt az ujjára akasztotta. Összefogta a parittya két szárát, mire a kavics úgy ült benne, mint egy madár a fészekben.

– Így lendítsd meg – mutatta Jázon karjával az ívet –, és amikor kell, engedd el a szabad szárát, hogy kirepüljön a kő!

A lövedék koppant, eltalálta a közelben álló olajfa törzsét.

Móse lelkesen kapott a parittya után, de hiába próbálkozott, nem tudta eltalálni a célt.

– Hát látod, ez nem egyszerű tudomány – próbálta vigasztalni a barátját Jázon. – Épp azért fontos, hogy a pásztor maga készítse a parittyáját, mert nem mindegy, mekkora a „kosara”, ahová belefekteted a követ, vagy milyen hosszú a szára. És hát sokat kell gyakorolni, hogy az ember megtanulja, milyen sebességgel lendítse a parittyát, és mikor engedje el a szárát.

– Látom, neked már elég jól megy – vigyorodott el Móse. – De Góliátot még nem tudnád legyőzni.

– Őt biztos nem – nevetett Jázon. – De egy sakált már el tudnék riasztani a nyájtól. Talán még egy farkast is.