Aki igazán, szívvel-lélekkel várakozik, az egyben reménykedik is. Az igazi várakozás elmélyült lelki-szellemi tevékenység és reménység a jövőre nézve. Ilyenkor ugyanis előre megragadjuk azt, ami jó esetben a jövőben fog megtörténni velünk. „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból.” (Zsolt 40,2–3) Ez a bajba jutott ember sem szabadulhatott volna meg nehézségeitől, ha nem várja az Urat, ha nincs meggyőződve arról, hogy ő még a legnagyobb mélységbe is képes lehajolni érte.

Az igazi reménység Jézusban, a Fiúban és a fiúságban van, mert őáltala mi magunk is fiak lehetünk, és Istenhez mint atyához kötődhetünk. Itt a hangsúly a kötődésen és az így létrejött kapcsolaton van, amely a létezés örök dilemmájára adhat választ nekünk, mert „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De Ki az ág?” (Zelk Zoltán). A teremtett világban ugyanis minden kötődni akar: a levél az ághoz, az ág a fához, a fa a földhöz. A domesztikált állatokról, kutyákról, macskákról tudjuk, mennyire képesek kötődni az emberhez, vele élni, olykor vele halni. Az emberek világában ugyancsak nagy jelentősége van a kötődésnek és a kapcsolatteremtésnek, különben a magány vagy a „semmi ága” vár a szívünkre és ránk.

„Békíts ki Magaddal s magammal, / hiszen Te vagy a Béke!” – írja Ady Endre. Csak az irgalmas, atyai szeretet tud kibékíteni minket a Teremtővel, önmagunkkal és egymással. Ez a bensőséges kapcsolat az, amely az élet és halál szűk mezsgyéjén botorkáló lépteinknek némi biztonságot adhat, miként a védőháló a légtornászoknak. Életünk során nemegyszer a védőháló is eltűnik, és nem marad más, csak a reménység, amely „nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Reménytelen helyzetekben van igazán szükség a reménységre, az Örökkévalóval az életen és halálon is túlmutató, kikezdhetetlen kapcsolatra, amelynek lényege a szeretet. Egyáltalán nem könnyű reménykedni akkor, amikor mélység vesz körül bennünket, vagy bármilyen veszély fenyegeti az életünket.

Jómagam kertünk őrállóitól, hűséges virágainktól tanulok mostanában reménykedve várni. A didergő leanderek és hortenziák családja kissé megkésve került melegebb helyiségbe. Néhány nap múlva, amikor benyitottam hozzájuk, meglepődve tapasztaltam, hogy az eddig hideg és üres kamra és garázs megtelt élettel, a reménykedő élet melegével.

A leanderek és hortenziák egymáshoz simulva, szavak nélkül is ezt mondták: „Idebenn sötét van, hiányzik nekünk az áldott nap simogatása, de nem hagyjuk el magunkat, összekapaszkodunk, így melegítjük egymást, és várjuk reménykedve az éltető tavaszt.”