A bírák könyve a felemelkedő politikai vezetők leírásakor különleges szerepet szán Isten Lelkének. A bírák rendszerint húzódoztak, nem akartak mindenáron vezetőkké válni. Tudatában voltak alkalmatlanságuknak? Gyengének érezték magukat? Alázatosak voltak? Vagy egyszerűen volt idő, amikor még nem képzelte magát minden középszerű alak világraszóló, felfedezésre váró tehetségnek? Nem tudjuk, de azt igen, hogy egy esetben valaki hízelgéssel szerezte meg a hatalmat: ennek tragikus vége lett, tömeggyilkossággal, kiábrándulással, keserű csalódással, testvérháborúval (Bír 9).

A hatalom természetét kendőzetlenül tárgyaló történetek között a Gedeonról szóló elbeszélés pozitív példának tűnik, legalábbis első ránézésre. Sikerei csúcsán neki egyenesen a királyságot ajánlotta fel Izráel, nyilván a vének egy csoportja fogalmazta meg: „Uralkodj rajtunk te, aztán a fiad és az unokád is...” A sikeres szabadító kitért a megtiszteltetés elől, elutasította az ajánlatot (Bír 8,22–23).

A királyok eredetileg a többi vezető közül emelkedtek ki, a hadseregre támaszkodtak, kezükben tartották a politikai és vallási ügyeket, de nem segítette őket hivatalnoksereg és különböző tanácsadók hálózata. Hatalmukat kivívott tekintélyükre, bizonyított tehetségükre alapozták, így aztán az esetleges alkalmatlanság hamar kiütközött. Gedeon élete alázatosnak tűnő válasza ellenére a hatalom szeretetéről árulkodik. Több száz katonája, valamint jelentős háreme volt (8,30), és még egy szentélyt is felállított, amely aztán a többi izraelita előtt is nyitva állt, „ott paráználkodott azzal egész Izráel” (8,27).

Ezzel székhelyét, Ofrát valóságos fővárossá tette. Uralkodott úgy, mint a későbbi királyok, csak épp dinasztiát nem alapított. Úgy látszik, ő még tudta, hogy az elődök rátermettségéből nem élhet meg senki.