Nemrég részt vettem egy lelkészeknek szóló online poszt-Covid-műhelyen (PCM), amelynek előadója többek között a félelem és a szorongás különbségeiről beszélt. Kollégám szerint akkor kerít hatalmába bennünket a félelem, amikor a körülöttünk lévő látható világban megfogható, megfogalmazható dologhoz kötjük ezt az érzést. Tudunk okot adni neki: története van a félelemnek. Ezzel szemben a szorongás valami megmagyarázhatatlan rettegés. Az elképzelt jövő eseményei töltenek el bennünket aggodalommal, sokszor megmagyarázhatatlan módon.

Manapság annyi mindentől van félnivalónk. Keresztyénként mit tehetünk, milyen lehetőségünk van akkor, hogyha jó okkal félünk, vagy ha megmagyarázhatatlanul szorongunk? Bizonyára több jó megoldás létezik. A magam részéről úgy látom, hogy nézőpontunk szélesítése lehet az egyik megoldás: Istent hívhatjuk segítségül, hogy engedje meglátni, több az élet, mint amennyit most látunk belőle.

A királyok második könyvében olvashatunk egy történetet arról, hogy Arám királya bosszút forral Elizeus ellen, mert a próféta figyelmeztette az izráeli királyt, hogy honnan várható az ellenség, és így meghiúsult a támadás az ország ellen. Az arám sereg körülfogta Dótán városát, hogy az ott tartózkodó prófétát kézre keríthessék.

Elizeus szolgája kétségbeesett a sereg láttán, erre a próféta imádkozni kezdett, hogy a szolga lássa az Isten szerint való valóságot: „Amikor az Isten emberének a szolgája korán felkelt és kiment, a sereg már körülvette a várost lovakkal meg harci kocsikkal. A szolgája így szólt hozzá: Jaj, uram! Mit tegyünk? De ő így felelt: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük! Majd Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” (2Kir 6,15–17) Ez a történet hordozza azt a motívumot, amelyet keresztyén szóhasználatban „hitben látásnak” hívunk.

A hétköznapi valóságban Isten úgy jelenik meg, mint aki kézben tartja az eseményeket. Bár nem mindig nyílik meg az ég, úgy ahogy a fenti történetben, de a hívőnek biztos tudása van arról, hogy a földi élet eseményeit az Isten kézben tartja. Ha a látható tölt el félelemmel, nézz a láthatatlanra! Ha pedig a láthatatlan tölt el szorongással, nézz a láthatóra! A szorongásainkhoz a kapaszkodót Isten már elküldte.

Ahogy a zsoltáros vallja: „Te számontartod bolyongásomat. Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben! Meghátrálnak majd ellenségeim, amikor hozzád kiáltok. Ebből tudom meg, hogy Isten velem van. Istenben, akinek igéjét dicsérem, az Úrban, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! Tartozom neked, Istenem, fogadalmaimmal, megadom hálaáldozatomat. Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.” (Zsolt 56,9–14)

Fontos észrevennünk azt, amit már kaptunk, és tudatosíthatjuk magunkban a hálát Isten iránt. Ha akarjuk, észrevehetjük, hogy kiket küldött Isten az életünkbe társnak, segítőnek. Ha akarjuk, számba vehetjük azokat a dolgokat, ajándékokat, eseményeket, személyeket, amelyeket és akiket Isten számunkra elkészített és segítségül küldött.

Ha tehát a láthatatlan tölt el szorongással, nézz a már látható segítségre! Ha a látható tölt el félelemmel, nézz a láthatatlan Istenre!