Éppen negyven éve annak, hogy atyai barátomtól, Jékely Zoltántól, akinek írói pályafutása már a Lónyay Református Gimnáziumban elkezdődött, a következő dedikációt kaptam 1981 tavaszán, amikor életéből már csak egy év volt hátra: „Nem árt, ha az ember meg-megáll a »barlang« előtt: mindig többet és mást hall belőle, mint a külső világból (...és igazabbat!) Petrőczi Évának – a Bárány Vére helyett – nagy szeretettel, Jékely Zoltán.”

Ez a dedikáció minden évben legalább egyszer a szemem elé kerül: március 19-én, Jékely halálának évfordulóján. Így történt ez évben is, a harminckilencedik szomorú évnapon, amely az idei tavasz egyik leginkább vírus-ostorozta napja volt egyben. S eszembe jutott, hogy amikor alig harmincesztendősen elolvastam ezt a fiatal szememnek és agyamnak szokatlan ajánlást, még csak egy párhuzam jutott az eszembe, Felix Salten Bambi című regényéből, amelyben az idős őz dorgáló jósággal ennyit mond fiának: „Nem tudsz egyedül lenni?”

A közben eltelt évtizedek, különösen a 2020 és 2021 márciusa között eltelt, végtelen év érlelte meg bennem e sorok megértését és hozott elő egy másik párhuzamot, Georg Neumark 1657-ben írott, manapság minden napunkat záró dalát, amelyet magyarul Ki Istenének átad mindent... címmel énekelünk. A költői, s Jékelynek oly kedves dicséret második versszakában ezt olvashatjuk: „Csak légy egy kissé áldott csendben: / Magadban békességre lelsz, / Az Úr rendelte kegyelemben / Örök, bölcs célnak megfelelsz...”

Miért is tagadnánk: mostani életünk szinte kísértetiesen hasonlít az ősember barlanglétére. Ám a „barlangrajzok”, azaz belső világunk megismerése ma Istentől kapott menedék. Hála a bölcs Jékely Zoltán-dedikációnak és az idézett éneknek, hogy mindezt mostanra, már hetvenéves fővel, végre sikerült megértenem.