A nap még épphogy csak felkelt, de már elég sokan lent voltak a Genezáreti-tó partján, Kapernaum kikötőjében, hiszen ilyenkor szoktak megérkezni a halászatból a kis bárkák. Az aszszonyok és a gyerekek izgatottan lesték a közeledő csónakokat. Mindegyikben több férfi evezett, mert az éjszakai halászatot nem nagyon lehet egyedül végezni.

A nagy merítőhálók kivetéséhez több emberre volt szükség, nem is beszélve arról, hogy amikor a háló megtelt halakkal, akkor bizony mindenkinek meg kellett feszítenie az erejét, hogy ki tudják húzni a vízből. Mert a merítőháló jóval nagyobb, szélesebb, mint a kézi kivetőháló, amellyel Réhi és Zéhár is halászott már nemegyszer. A merítőháló majdnem elérte a csónak teljes szélességét, négy-öt ember is kellett hozzá, hogy le tudják ereszteni a vízre. Szélső szemeibe kövek voltak fűzve, és maga a háló inkább íves volt, mint kerek. Miután leeresztették a tó mélyére, meggyújtották a fáklyákat. A halakat a csónak köré vonzotta a fény, ám ott beleakadtak a hálóba, és akkor már nem tudtak hová menekülni. Ha jó volt a fogás, egy éjszaka többször is kivetették a hálót, és néha annyit fogtak, hogy maradt felesleg is, amit kivittek a városi piacra.

Persze igyekeztek kikerülni a vámszedőket, mert azok képesek lettek volna megvámolni azt a néhány rézpénzt is, amennyit a halakért kaptak. Ezért Sóhám, Réhi és Zéfár apja, ha tehette, inkább elcserélte a friss halat szárított vagy sózott halra. Ezeket Magdalából hozták az árusok, és olyan kishalak voltak, amilyeneket tömegével fogtak az olyan hajós nagygazdák, mint Malkám, akinek négy pompás cédrusfa hajója is volt.

– Egyszer majd nekem is ilyenem lesz – nézte Zéhár a csodaszép, cédrusfából faragott hajókat, amelyekben egyenként tíz-tizenöt ember is elfért. Az apja kis halászbárkájában, amely inkább jól megtermett csónaknak nevezhető, öten-hatan szoktak együtt dolgozni. Mind rokonok, testvérek, unokatestvérek, az apjuktól tanulták a mesterséget. Mert a Genezáreti-tó partján sok halászcsalád élt, akik apáról fiúra adták át a halfogás és hálókészítés tudományát.

Zéhár tudta, hogy néhány év múlva ő is beállhat majd az apja halászvállalkozásába, ahogyan jövőre már a bátyja, Réhi is ott fogja húzni a hálót a többi rokonnal együtt Sóhám csónakjában. De addig nincs más dolga, mint hogy az anyjával együtt minden hajnalban itt várja őket, hogy amikor megérkeznek, ki tudják válogatni a halakat, és ha marad felesleg, elvigyék a piacra. A távolban megjelentek az apró, fekete pontok, és ahogyan közeledtek, már tudni lehetett, milyen volt a fogás. Amelyik hajó gyorsan siklott, hamar partot ért, de bizony nem sok hal lapult az aljában.

Most Simon kis hajója érkezett meg először, és a halász dühösen ugrott ki a partra.

– Egész éjjel kint voltunk – szólt a feleségének – , és nem fogtunk semmit.

Zéhár ijedten kapta szemét a vízen arra a kis pontra, amelyben apja csónakját vélte felfedezni. Lassan haladt, és a hajótest mélyebben süllyedt a vízbe, mint szokott.

„Szerencsével jártak. Ma biztos fogtak valamit” — gondolta magában Zéhár, és izgatottan várta, hogy végre partközelbe érjen a hajó.