Harminchárom évvel ezelőtt, 1988 májusának elején Magyarországon mind többen figyelték aggodalommal a Romániából érkező híreket. Nicolae Ceaușescu román diktátor ugyanis április végén jelentette be, hogy az ezredfordulóig végre akarják hajtani a „településszisztematizálási” tervet, amelyet a nemzetközi közvélemény egyszerűen falurombolásként tartott számon. Joggal, hiszen a kommunista diktatúra vezetőjének gigantomán elképzelése szerint az ezredfordulóig a romániai falusi lakosság nagy részét „agráripari központokba” tervezték költöztetni; a falvak lerombolásától a termőterületek jelentős növekedését várták.

Ugyan a tervnek nem a nemzetiségek lakta kistelepülések felszámolása volt az elsőrendű célja, következményeként mégis eltűnt volna a többségében magyarok lakta székelyföldi és partiumi vidékek hagyományos arculata. A Romániából érkező egyre rosszabb hírek már korábban is sokakat aggodalommal töltöttek el, de a falurombolási terv a Bukarestet addig nagypolitikai szempontok miatt (különutasság a Varsói Szerződésen belül) kesztyűs kézzel kezelő nyugati országok közvéleményét is ráébresztette a Ceaușescu-rezsim embertelenségére.

Az esemény súlyát jól jellemzi, hogy Magyarországon 1956 után az első nem állami vagy pártszervek által szervezett tömegtüntetés az erdélyi falurombolás miatt volt 1988. június 27-én. A legkülönfélébb irányultságú ellenzéki mozgalmak (Magyar Demokrata Fórum, Szabad Kezdeményezések Hálózata, Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság, Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Bibó István Szakkollégium) felhívására sok tízezren tüntettek méltósággal a Hősök terén, hogy kifejezzék szolidaritásukat a létében fenyegetett erdélyi magyarsággal és az elnyomott román néppel.

Noha a tüntetés engedélyezése összefüggött az MSZMP-n belüli hatalmi harcokkal és az ellenzéki erők növekvő befolyásával, pusztán nagypolitikai okokkal mégsem lehet megmagyarázni a tüntetésen részt vevők nagy számát. De hatalmi logikával érthetetlen az 1989. decemberi romániai forradalom kirobbanását követő magyarországi lelkesedés is, amelyet az Erdélybe segélyekkel megrakottan induló kamionok tettek kézzelfoghatóvá.

Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, az 1988. júniusi tüntetésben és a romániai forradalmat követő segélyáradatban megnyilvánuló szolidaritás elképzelhetetlen lett volna a megelőző két évtized szinte láthatatlanul szövődő magyar-magyar kapcsolatrendszere nélkül. A hetvenes-nyolcvanas években a romániai helyzet romlásával párhuzamosan ugyanis egyre több magyarországi polgár szállított erdélyi ismerőseinek, barátainak segítséget (gyógyszert, élelmiszert), könyvet és újságot, csempészett vissza kéziratot, vagy segített akár névházassággal a Romániából való menekülésben. Keleti szomszédunk korabeli viszonyait megtapasztalva sokan döntöttek úgy, nem elégednek meg a turizmussal vagy a rokonlátogatással, hanem aktívan akarnak segíteni.

A máig kevéssé vizsgált „Erdély-járó mozgalomban” református lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok sokasága vett részt, a nemzeti és a vallási szolidaritás mozgatta őket. Ahogy Czanik Péter, az erdélyiek segélyezésében hollandiai kapcsolatai révén is igen aktív, budapest-törökőri lelkipásztor, későbbi esperes megfogalmazta: Erdélyben semmilyen családi kötődése nem volt, pusztán annyi, hogy „kétmillió rokona élt ott”. Az erdélyi magyarok számára nem pusztán a célba juttatott élelmiszer és gyógyszer volt néha szó szerint életmentő.

Az a tudat, hogy hétköznapi emberek nemzeti-felekezeti szolidaritásról tesznek tanúbizonyságot, komoly lelki támaszt jelentett a nacionálkommunista diktatúra legsötétebb időszakában, amikor a falurombolási terv szó szerint létében fenyegette az erdélyi magyar közösséget.