Magyarázatra szorul… Miközben gyülekezeteinkben bevett kifejezés, gyakorlat és esemény fiatalok és felnőttek között, érdemes és szükséges, hogy megfogalmazzuk újra és újra, mit is jelent ez. A latin eredetű szó a magyar megerősítés szóval fordítható. Általános értelemben egy jogügylet hatósági megerősítését, jóváhagyását jelenti. Különös értelemben pedig azt a gyülekezeti ünnepi alkalmat jelöli, amikor hitvallás és fogadalom mellett megerősítést nyer az anyaszentegyházhoz való tartozás. Ennek mélyén az a boldog felismerés áll, amelyet a Heidelbergi Káté a Szentírás alapján vall: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” (54. kérdés-felelet) A személyes, boldog, örökre szóló elköteleződés alapja a Szentháromság Isten kiválasztó, megváltó, megszentelő, megtartó munkája.

Az erről szóló örömhír átadása elengedhetetlen és felelős szolgálat gyermekkortól kezdve, és különös lehetőség az ifjúkor küszöbén. Isten dicsőségének szolgálata, az Úr Jézus Krisztus küldő szava, a jövő nemzedék iránt érzett felelős, mentő szeretet indít arra, hogy a kegyelmi kiválasztás felemelő üzenetét átadjuk nekik, hogy a Szentlélek újjászülő munkája által hitre, megtérésre jussanak és hitvallást tegyenek: „…testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” (H. K., 1. kérdés-felelet)

Ennek a hitvallásnak, hitben megértett és megragadott bizonyosságnak napjainkban, a megpróbáltatások idején hatalmas ereje van. Milyen jó, ha örömmel és hálával teszünk bizonyságot a következő nemzedéknek arról, amit számunkra jelent az Úr Jézus Krisztus követése, az ő nyájához való tartozás és ennek elpecsételő alkalma, az ünnepélyes konfirmáció. Akkor vagyunk igazán emberi oldalról is méltó módon felkészültek az újonnan érkezők befogadására, ha rajtunk és hozzáállásunkon meglátszik, szavainkon keresztül kifejeződik, hogy életünk igazi kincse Urunkban és az ő népében van.

Segítsen ebben Dávid imádsága, amely kifejezi alázatát, emelkedettségét és vágyakozását. Imádkozzunk azokért, akik most nyernek megerősítést, legyen ez az ő imádságuk is! „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével!” (Zsolt 65,5)

Világunkban egyetlenszerű ez a kiválasztás, hiszen nem az benne a meghatározó, hogy mi van a kiválasztottban önmagában, hanem az, hogy mi van a kiválasztóban. A kivagyiság gőgje helyett az alázat „ki vagyok én” kérdése tölti be a kiválasztott ember szívét. Ezt kérdezte Dávid megrendülten és egyben boldog emelkedettséggel: „Ki vagyok én, Uram, ó, Uram?” (1Sám 7,18) Jézus Krisztusban kaptunk mindent, ami az ő kiválasztó döntése és munkája által lett valósággá.

„Boldog, akit... közeledbe engedsz!” Jézus Krisztus által közel jött az Isten. Halálakor megnyílt a kárpit, megnyílt az út a Szentek Szentjébe, Isten közelségébe. Benne Isten kiválasztotta „akiket akart […] , hogy vele legyenek, és azután elküldje őket...” (Mk 3,13-14) Arra hívta őket, hogy vele legyenek, mert ez az együttlét az ember életének igazi kiindulópontja és célja. Szentlelke által vele lehetünk közösségben. Nem a tennivaló az elsődleges, még csak nem is a küldetés, hanem a közösségben való együttlét, hogy igazán felkészültek legyünk arra, amire felhatalmazottan elküld minket.

„Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével!” Ha megjelenik ez a tiszta vágy bennünk, akkor ez az egyik legmeggyőzőbb bizonyságtétel a körülöttünk élők számára. Nem kényszerből jövünk, nem pusztán megszokásból, hanem boldogan. Isten jelenlétének minősített helyén, az ő népe között, az ő templomában meggazdagodunk és megszentelődünk. Itt az Úr kijelenti magát, felkészít és felhatalmazva el is küld. Hiszen másokért gazdagít meg, ad bőséget, ahogyan az Úr Jézus Krisztusban elkészítette: „…én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10) Ebből van rávalónk másokhoz menni, másoknak adni mennyei kincseket.

A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője