Szénási Sándorné Szabó Judit
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Szénási Sándorné Szabó Judit nyugalmazott lelkipásztort.
Februárban ünnepelte a kilencvenedik születésnapját. Esperes-lelkipásztor férje mellett szolgált Vereben, Velencén, Kápolnásnyéken, Bicskén és a Vértesaljai Egyházmegye egész területén. Két gyermeke, hét unokája és tizenegy dédunokája van.
Hogyan kapta az elhívást a lelkészi pályára?
A háború utáni időben nagy lelki ébredés volt Magyarországon. Életemben először egy evangelizáción értettem meg igazán, hogy mit jelent számomra Jézus Krisztus szenvedése, halála, feltámadása. Ekkor tizenhét éves voltam, és mindjárt ez után az élmény után bekapcsolódtam a Szilágyi Dezső téren a gyermekek közötti szolgálatba. Az érettségi banketten mindenkinek a tányérja mellett volt egy ige.

Az enyémen ez volt: „Embernek fia, őrállóul adtalak én téged Izráel házának..” (Ez 3,17, Károli-fordítás) Ez volt az elhívásom, Isten maga szólított meg Igéjén keresztül. Mindig is úgy éreztem, hogy a lelkipásztori szolgálatot ő bízta rám, az ő kegyelméből és szeretetéből végezhetem.
Férje is lelkész volt, emellett költő és műfordító. Hogyan tudta segíteni őt munkájában?
Tudós ember volt, tizennyolc évig esperesként is szolgált. Mivel neki nem volt készsége az autóvezetésre, én vittem őt mindenhová. A gyülekezetben a gyerekekkel, majd a konfirmandusokkal foglalkoztam, bibliaórákat tartottam. Különböző természetűek voltunk, de kiegészítettük egymást: ő a tanulmányainak élhetett, én meg a személyes szolgálatoknak. Amikor elment közülünk, Isten indíttatásából, hetvenévesen visszamentem a szülőhelyére, első közös szolgálati helyünkre, Verebre, ahol nem volt helyben lakó lelkész, és még tizenhárom évet engedett meg nekem ott az Úr.
Hosszú ideig volt nőszövetségi kerületi elnök. Mit tartott a legfontosabbnak ebben a szolgálatban?
A nőket az Ige köré gyűjteni, hogy Jézus megszólíthassa őket, és megtalálhassák őt. Ennek érdekében itt, a Dunamelléken minden évben ősszel és tavasszal csendesnapot, Tahiban pedig elcsendesedő hétvégét tartottunk. Szép számmal jöttek mindig ezekre az alkalmakra a környékbeli gyülekezetekből, de mentünk mi is szerte a Kárpát-medencében a magyar asszonyokhoz elvinni az Igét.
Van különösen kedves igeverse?
„De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24) Három dolgot tartottam fontosnak mindvégig: örömmel szolgálok, mert kitüntetés volt számomra, hogy Isten erre engem méltatott. A másik, hogy tőle kaptam: minden szolgálatot úgy végeztem, mint amit neki és érte teszek. A harmadik, hogy bizonyságot tegyek: az ő mindent felülhaladó szeretetét igyekeztem egész életemben továbbadni.
Milyen lelki örökséget szeretne átadni az unokáinak, dédunokáinak?
Ez egy mondattal összefoglalható: lehet élni Jézus nélkül is, de nem érdemes. Arról szeretnék nekik beszélni, hogy mennyire fontos személyes kapcsolatba kerülni Istennel. Erről próbálok bizonyságot tenni előttük és a családi körben, ahol közvetlenül látják, hogy azt, amit az ember szépen elmond az Istennel való kapcsolatról, valóban megéli-e a hétköznapokban – szerintem ez lehet a legnagyobb mércéje annak, hogy jól vagy nem jól végezzük a szolgálatot. Észreveszik a közelebbi családtagok, ha valami nem őszinte. Adja Isten, hogy Szentlelke vezesse őket erre a boldogságra.