Az Ige mellett
V. 23. VASÁRNAP Pünkösdvasárnap, a magyar református egység napja
(8) „Légy a mi királyunk!” (Bír 9,7–21)
Gedeon két fia – két embertípus. Az egyik – Abímelek – irgalmatlanul gázol át még a féltestvérein is a hatalomért. A másik – Jótám – az Isten megtartó kegyelméből menekülhet meg, hogy az Úr üzenetét átadja, amely minden „kánaáni típusú királyság” kritikája. A királyság dilemmája jelen van az egész Bibliában. Isten a népe királya. A nagy törés, amelyet a Szentírás bűnnek nevez, tette lehetővé, aztán szükségessé a királyságot mint a törvény, a rend fenntartójának biztosítóját. Isten azonban elküldte egyszülött Fiát, akiben megmutatta, milyen az a király, aki az ő nevében jön. Meg kell térnünk ahhoz, hogy ilyen királyért könyörögjünk, és ne magunk akarjunk tündökölni. Jézus Krisztusban újjászületve már nem önmagunknak élünk és halunk, hanem az Úrnak, őbenne egymásnak, hatalmunk pedig szolgálat (Róm 14,8). Jöjj, Isten Szentlelke, cselekedd, hogy a feltámadott Úr legyen a mi királyunk!
ApCsel 14,21–28
189. dicséret
V. 24. HÉTFŐ Pünkösdhétfő
(23) ,...hűtlenek lettek..." (Bír 9,22—49)
A hűtlenség viszályt teremt, és ez mindent megemészt, mint a tűz. Pontosan úgy, ahogy azt Jótám példázatában olvastuk (9,15). Aki hűtlenné lesz Istenhez és ennek nyomán a másik emberhez, ahhoz szintén hűtlenné lesznek. Így lett hűtlenné Sikem városa Abímelekhez, korábbi szövetségeséhez, aki sok gonoszságot művelt eddig. Isten megítélte őt ezért, amikor engedte, hogy a gonosz lélek elhatalmasodjon az életében (23). Van isteni számonkérés, ítélet, nem tehetünk következmények nélkül azt, amit akarunk (24). A hűtlenségből támadt szövetségek mind csak rövid ideig tarthatnak. Abímelek és Sikem városának kapcsolata is három év után tönkrement (22). A sikemiek bizalmatlanok lettek Abímelek iránt, átpártoltak egy Gaal nevű, „messziről jött” emberhez, és gyalázták Abímeleket (26–29). Ő helytartójával, Zebullal együtt kegyetlen bosszút állt: először csellel elűzték Gaalt (34–41), majd megölték az áruló, védettnek hitt helyen rejtőzködő sikemieket (42–49). Hova lehet elbújni, elrejtőzni? Csak az Úr ad szent elrejtettséget, akkor is, ha a földit halálosan feldúlják. Jöjj, Isten Lelke, ajándékozz nekünk hitből fakadó hűséget – tehozzád és azokhoz, akiket ránk bíztál, hogy viszályok helyett az Isten békességes országa épüljön bennünk, közöttünk, általunk, a Jézus Krisztusban.
ApCsel 15,1–5
376. dicséret
V. 25. KEDD
(51) „…erős fellegvár. Oda menekült minden férfi és nő…” (Bír 9,50–57)
Életünk bizonyos helyzeteiben a menekülés és az oltalom keresése, valamint a védekezés Isten Lelkének indítása. Csak az Úr megbízásából, konkrét feladatban és meghatározott időre van szükség hősökre. Vétek, ha gyáván elbújunk, amikor ő küld, de az is, amikor ő nem küld, és mi fontoskodunk. Áldás az, ha valaki az Úr Lelkének békéjében, megelégedve végzi a mindennapi feladatát: ezzel tesz a leginkább a közért. A nyughatatlan ember azonban nagy tetteket akar végrehajtani – felhatalmazás nélkül –, és ezzel okoz sok gonoszságot. Abímelek önküldetéses ember volt, nyughatatlan, ezért miatta kényszerültek menekülni sokan, majd menekülni kényszerült ő maga is (50–53). Hol van a menekvés? Hiszen Isten joggal fizet meg a gonoszságért (Zsolt 51,6), ahogy ezt Abímelek és a sikemiek esetében is megtette (55–57). A tetten érhető, életeket meggyötrő és kioltó gonoszságokat számontartja az Úr. Jézus Krisztus elhordozta minden bűnünk büntetését, és megváltó szeretetével új országot hozott el. Megtért életünk ennek pislákoló mécsese, és az élet gyarlóságának feszültségei között a megváltásért, valamint az Isten országa kiteljesedéséért könyörög. Erős várunk nekünk az Isten, áldott menedékünk! (Zsolt 18,3)
ApCsel 15,6–11
370. dicséret
V. 26. SZERDA
(1) ,Abímelek után fölkelt Izráel megszabadítására az issakárbeli Tólá..." (Bír 10,1—5)
Már régóta tudom: akikről alig vagy keveset hallok, azok végeznek békés, építő, áldott szolgálatot, ott növekszik az Isten országa. Mi eleve rossz mérce szerint értékelünk: arra figyelünk, aki sokat nyüzsög és látványos eredményeket mutat fel. Aztán mindig kiderül, hogy a nyüzsgés feszültségeket támasztott, amelyek azonnal betörik a látványos eredmények kirakatait. Hajlamosak vagyunk Tólá és Jáír bírákat jelentékteleneknek nevezni azért, mert röviden szól róluk és „eseménytelen idejükről” Isten Igéje: csak név, származás, lakhely feltüntetésével, szolgálati éveik és haláluk említésével. Nekünk ma már a csendes építkezés nem esemény, az ilyenben részt vállaló „vezető szolgák” nem elég fontos emberek. Nagy baj ez. Tólá és Jáír bírák idejében, „Abímelek után” (1) negyvenöt éven keresztül békesség volt (2–3). Ebben gyarapodott az ország. Erre utal Jáír harminc fia és harminc szamara. Ahol nem harci ménen száguldanak a nyugtalanul többre vágyók, hogy maguknak nevet és vagyont szerezzenek, ott az Isten mindenkinek gyarapodást ajándékoz, megerősödik a nagy család (4). Tólá és Jáír bírák felkelése, szabadító tevékenysége nem harcot jelent, hanem az Isten áldott rendjének megteremtését és megbecsülését egy gyalázatos korszak után (1). Ne tartsuk unalmasnak az ilyen szolgákat és időszakokat, mert ez az igazi Krisztus-követés.
ApCsel 15,12–21
368. dicséret
V. 27. CSÜTÖRTÖK
(10) ,Vétkeztünk..." (Bír 10,6—18)
Miért van az, hogy ebben a világban szelídséggel látszólag csak veszíteni lehet? A nyitottságban sok fenyegetés, veszély, kísértés is van a vétekre. Eszembe jut az a jelenet, amikor az egyik ismerősöm – akihez betörtek, mindenét felforgatták, értékeit elvitték – indulattal említette nekem: „Ez még egyszer nem fog előfordulni, mert az otthonomat megvédem! Annyi mindent elvesznek tőlem: időmet, erőmet, valójában az életemet is – az otthonomat, a legfontosabb értékeimet nem adom!” Igénk szerint nem ez a hűséges kiállás a vétek, hanem annak ellenkezője: a hűtlenség. Isten népét körbevették az idegen népek: nyugatról a filiszteusok, keletről az ammóniak, azoktól északra a midjániak, azoktól délre a móábiak. Mindegyik nép fenyegette Isten népét és annak otthonát. Leginkább az fenyegette őket, hogy eltanulták az idegen népek szokásait, isteneiket tisztelték, miközben egyre jobban függtek ezektől. „Barátkozásuk” életveszélyessé lett, hűtlenséggé, hitetlenséggé. Itt, a Bírák könyvében kiált fel először Isten népe úgy: „Vétkeztünk!” Eddig csak ijedtükben kiáltottak az Úrhoz – most bűnbánattal teszik ezt. Tetteikben is bűnbánatot tartottak: eltávolították az idegen isteneket maguk közül.
ApCsel 15,22–35
377. dicséret
V. 28. PÉNTEK
(11) „Jefte pedig mindezt elmondta az Úr színe előtt…” (Bír 11,1–11)
Az Úr színe előtt élhetjük meg a kitaszítottságot. Jeftét elűzték apja házából, mert parázna nő fia volt, és amikor apja felesége is szült fiakat, kitagadták az örökségből. Pedig alkalmas ember volt, erős vitéz, de nem tartozott a családba, nem tartozott a „csapatba” – olyan ok miatt, amelyről nem ő tehetett (1–3). A felemeltetést is az Úr színe előtt élhetjük meg. Amikor baj van, akkor mindenkinek eszébe jut Jefte, az erős vitéz. A gürizős, életveszélyes munkát végezze el az, akinek a csapatban nem jutott hely. Az ammóniak megtámadták Izráelt. Ekkor a gileádi „csapat” vezetői elmentek Jeftéért, hogy a harcok vezetőjének kérjék fel. Jefte ekkor elmondja sérelmeit, de nem az indulatai vezetik. Bizony, alázattal kell hordoznunk a terheket, de adott helyzetben többnyire igenis szólni kell, meg kell beszélni az eddigieket, mert csak így tisztázódhat a helyzet – egyébként soha nem adatik gyógyulás. Ezután Jefte elfogadja a megbízást (4–10). Az Úr színe előtt állni minden körülmények között: ez az igazi felemeltetés. Az Úrban bízva tudjuk, hogy ő vezet, és megadja a befogadást oda, ahol a helyünk van. Megtaláljuk a tőle származó feladatot, amelyben kiteljesedhet az életünk. Aki az Úr színe előtt áll, az – Jézus Krisztusban – az örök élet távlataiban értékeli élete minden percét. Ez az igazi felemeltetés (11).
ApCsel 15,36–41
369. dicséret
V. 29. SZOMBAT
(27) , Az Úr, a bíró, ítéljen ma Izráel fiai és Ammón fiai között!" (Bír 11,12—28)
„Mi dolgunk van nekünk egymással? Miért jössz ellenem?” (12) Fontos kérdés ez: mielőtt bármit tennénk, próbáljuk tisztázni, hogy mi is valójában a gond. Jefte tehát először tárgyalásokba kezd az ellenük készülő ammóni királlyal. Amikor a szokott, nyers választ kapja az ammóni királytól – „Elvetted azt, ami az enyém!” –, akkor hosszabb magyarázatba fog (14–27). Sok nép, sok igény, kevés terület. Ki tehet itt igazságot? Emberi igazság nincs, jó megoldás sincs, a megbeszélések is gyarlóan hatástalanok. Egyedül az Úr, az igaz bíró döntése, szava, cselekvése érvényes. Jefte valójában nem a diplomáciai tárgyalásokban bízik, hanem az Úrban. Érveiben is kifejti, hogy ő adta nekik azt a földet, amelyet most visszaperelne az ammóni király (24). Amit pedig az Úr adott nekünk, azt merjük elfogadni! Sőt, kötelességünk hűséggel sáfárkodni azzal. Ő ad ehhez erőt, bölcsességet, vezetést, győzelmet.
ApCsel 16,1–5
392. dicséret