Fél egy volt, az óra hangosan kattogott. Az előttünk futó úton a szokásos monoton autózaj szinte teljesen megszűnt, csupán egy-egy sofőr hajtott el ráérősen a parókia előtt. Gyomorgörccsel feküdtem le, sehogy sem tudtam a reggeli vizsga utolsó két tételét felidézni. Próbáltam aludni, nem ment.

Egyszer csak énekszót hallottam. Valaki kapatosan hazafelé tart, pedig még csak kedd van – gondoltam. A magas női hang végigimbolygott a kis keresztutcán, amelyre a valamikori télikert egyik ablaka nézett. Távolodott, befordult a főútra, aztán nem hallottam többet. Az óra kattogott, továbbra sem bírtam aludni. A rosszul rolózott ablakon dőlt be a lámpafény, csak egy-egy vadszőlőlevél igyekezett útját állni. Bámultam a levelek árnyékát. Megint ének, ugyanaz. Felkeltem, kinéztem a rolók közt – nem láttam senkit. A kóválygó dallam alapján a titokzatos énekes ismét a kis utcáról fordult rá az útra, végül megint eltűnt. Rájöttem, köröz a háztömb körül. Nem emlékszem, hányszor hallottam viszont a feltűnő-eltűnő dalt, mire elaludtam.

A vizsgaidőszak végével eljött a baráti találkozások ideje. Egyszer egy késői órán siettem haza, alig vártam, hogy mihamarabb lenyomjam a nagykapunk kilincsét. Azonban amikor a közelbe értem, láttam, valaki táncol a kerítés mellett, és hangosan dúdol egy felkapott slágert. Egyből megismertem: ő a titokzatos, háztömb körül keringő hang gazdája. Szőke hajú, barátságos arcú lány volt, nagyjából egyidősek lehettünk. Amikor elsétáltam mellette, alaposan megvizslattuk egymást.

Ezután, késő este hazafelé tartva, többször találkoztam a lánnyal: ott állt a sarkon vagy sétált a kerítés mellett. Eleinte csak köszöntünk egymásnak, az ötödik alkalommal utánam szólt: – Te itt laksz, a templomban? – elnevette magát. Beszélgetni kezdtünk, és elmagyaráztam neki, mit jelent a parókia, és hogy lelkészgyerek vagyok, itt lakom a vadszőlővel befutott házban. Megkérdeztem, hogy ő szokott-e énekelni. Mondta, hogy igen, unatkozik, meg kicsit fél is néha, olyankor tesz egy kört, zenét hallgat, és énekel, sosem gondolta, hogy bárki meghallja.

Bár egyértelmű volt, arra persze nem mertem rákérdezni, miért áll ott mindig, a szájából akartam hallani. Bátortalanul mondtam, hogy egyszer jöjjön el vasárnap, nézze meg, milyen a templom, kik és miért járnak ide. Mosolygott. Nem tudtam folytatni:

az utcán közeledett valaki, én megijedtem, gyorsan elköszöntem, és beszaladtam a kertbe.

Sokáig nem találkoztunk ezután, majd ismét feltűnt. Ekkor hosszabban beszélgettünk. Ötletem sem volt, hogyan kezdhetnék hozzá az eltervezett mentőakcióhoz, mert abban biztos voltam, ezt a lányt meg kell menteni. Elmondta a történetét. Sok testvér, kevés pénz, kíváncsiság és szerelem. Rossz férfiba szeretett bele, most a jövőjükért „dolgozik” Megtudtam, hogy Andi, mert így hívták az éneklő lányt, szeret olvasni.

Miközben felsorolt néhány, számomra ismeretlen romantikus könyvet, rádöbbentem, talán ez lehet az útja annak, hogy én is mutassak neki valamit, ami új kereteket hoz az életébe: kivezeti abból a helyzetből, amelybe jutott. Egy Max Lucado-könyvre esett a választásom. Talán ez a rövid, könnyű kötet meg tudja fogalmazni azt, amit én téblábolva, mosolyogva, kényszeredetten szeretnék kibökni: van másik út.

Legközelebb, amikor tudtam, hogy későn érek haza, magammal vittem a könyvet. Hazafelé izgulva tettem meg az utat a megállótól a kerítésig. Nem volt ott, se azon az éjszakán, se másikon. Soha többé nem láttam Andit. Fél év múlva szomorúan vettem ki a táskából a könyvet: nem tudtam idejében elmondani, amit kellett volna. Miközben vártam a megfelelő pillanatra és féltem, elszalasztottam a lehetőséget.

Jó néhány éve nem alszom már a parókia hajdani télikertjében, más autók járnak az ablakom alatt, más árnyékokat vizsgálok az álmatlan éjszakákon. Néha előfordul, hogy egyedül maradok estére. Ilyenkor félek, de elkezdek hangosan énekelni, és ez segít. Nincs olyan egyedül töltött, álomba dúdolt estém, hogy ne jutna eszembe az a titokzatos énekes, akitől annak idején nem tudtam aludni. Ilyenkor újra és újra végigpörgetem a beszélgetéseinket: elképzelem, most mit és hogyan mondanék.

Hogyan érhetném el, hogy alternatívát, kiutat mutassak? Talán soha nem fogok tudni lelkiismeret-furdalás nélkül Andira gondolni, de pünkösdkor imádkozhatom azért, hogy a jövőben legyen elég hitem, hogy bátran beszéljek az általam megértett isteni üzenetről.

Kérhetem, hogy mindig higgyem el: a Lélek képes megszólalni helyettem és megteremteni azt a harmóniát, amely által Isten szeretetét az is megértheti, akivel az anyanyelvem azonos, mégis egy világ választ el bennünket egymástól.