Egyre több olyan felebarátunk kopog be a lelkészi hivatalba, akiről pár perc alatt kiderül, hogy sehová sem tartozik. Ugyan még megvan benne az a „biztos ismeret”, hogy milyen vallásúnak keresztelték, de onnantól teljes a képzavar, a filmszakadás. Fájdalmas hallgatni őket, a lelki árvákat, másrészt azonban őket is odairányította valaki. Egy utolsó parányi kis szál, amely odaköti őket az anyaszentegyházhoz. Vagy maga a Lélek.

Nemrég olyan idős férfit temettem, akiről családtagjai elmondták, hogy sehová nem tartozott. Annak ellenére sem, hogy öntudatos református és katolikus gyülekezetet magáénak tudható szülőfaluból származott. Aztán a nagyvárosi élet, a szocialista világnézet más útra terelte. Élt, dolgozott, óvta a családját. Csak éppen az Isten nem fért be a kis panelbe. És közben elrepült az élet.

Ott álltam a forgalmas temetőben, ahol, mint valami világvárosban, jöttek-mentek az emberek. Az egyik temetés véget ért, a másik elkezdődött. Hangzavar, tömeg, autók tömkelege. Valahogy túl kellett kiabálni a nyitott kápolnateraszon ezt a hangossá vált sírkerti forgalmat, ahol a holtak nyugalmát felverték a hangosan élők, a hangosan temetők.

Ahogy ott álltam, szemben a végtisztességet adó, innen-onnan összegyűlt alkalmi gyülekezettel, nagyon egyedül éreztem magam. Hiányoztak a hátam mögül a gyülekezeti tagok. A sehová nem tartozó testvérünket nem búcsúztathatta a családtagok mellé felsorakozó testvéri közösség. Jobb kéz felől erőtlenül velem énekelt egy idős férfihang. Reménykedve néztem rá. Talán valaki e néhány tucat ember közül mégiscsak tartozik valahová. Vagy legalább emlékezik még arra, milyen volt tartozni valahová.

Furcsa kettősség volt ez ott, a nagyvárosi temetői zajban, mégis a magányosságom csendjében. Minduntalan Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című versének sorai törtek fel bennem: „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap”. De itt még gyülekezet sem volt, csak a sehová sem tartozó ember sehová sem tartozó fiai, lányai és rokonai. Vagy most mégis ők a gyülekezet? Akik jöttek, „megrendeltek” egy temetést, mert valami rémlett arról, hogy a tata református volt. Valamit emlegetett a fehérre meszelt falakról, hogy az milyen szép.

Aztán a sírnál, ahogy magányosan énekeltem a „megrendelők” tekintetétől kísérve, legszívesebben a hátam mögé pillantgattam volna. Oda, ahol rendesen a gyülekezeti tagok állnak, és énekükkel, jelenlétükkel támogatnak. De aztán mégsem néztem hátra, mert piruló orcám, gerjedő szívem érezte, hogy nem vagyok egyedül. Itt van, akit kerestem.