A levegőről nem nagyon szoktunk beszélni. Levegő az van, láthatatlanul. Beszívjuk és kifújjuk, oda sem gondolva, közben végezzük a mindennapi teendőinket. Alapnak, evidenciának vesszük. Levegő az van, ennyi.

A levegőt akkor kezdjük értékelni, amikor elfogy, amikor valami akadályozza a szokásos „beszív-kifúj” ritmust. Amikor néhány másodperc alatt elér a pánik, hogy nincs az, ami mindig volt, és nincs az, amire nem is figyeltünk – az életünk alapja. A légszomj mindent megváltoztat, már ha életben maradunk.

Az elmúlt egy év járványa során ez az érzés sokunknak valósággá vált. Én nem éltem át, de beszéltem olyannal, aki igen. Hogy nem ment a légzés, segítség nélkül nem maradt volna életben. Fájt minden lélegzetvétel, az a mozdulat, amely egyébként észrevehetetlen, ezernyi tűszúrássá lett. Megélve a járványt helyére került a levegővétel értéke.

A Szentlélekkel sem nagyon szoktunk foglalkozni. Szentlélek van, hisszük, valljuk, de hát megfoghatatlan. Az Atya, mint egy szikla: egyszerre rettegünk tőle és vágyjuk a közelségét, hatalmas és erős. A Fiú, mint a víz, forrásként tör fel és mos el bűnt, átkot, halált Jézus élete, halála és a feltámadása által. A Szentlélek? Megfoghatatlan, láthatatlan. Mint a levegő. El is felejtjük, evidenciának vesszük, miközben végezzük mindennapi teendőinket. Pedig nélküle azt sem tudnánk, ki a Fiú és ki az Atya. És hogy mi gyermekei vagyunk ennek az Istennek.

A légszomj mindent megváltoztat. A Lélek nélküli istentisztelet kongó és életidegen fásultsága, a Lelket elfelejtő prédikátor magamutogatása és szócséplése, a Lélektől elzárkózó gyülekezet hasztalan útkeresése, marakodása, szétesése, a lélektelen szolgálat elporladása. Ezt érezzük és ezt tudjuk. Ilyenkor már fáj, jön a pánik, a felismerés, hogy a Szentlélek munkája bennünk és közöttünk a keresztyén életünk alapja.

Van azonban egy nagy különbség a levegő és a Szentlélek között. A levegő molekulák halmaza, élettelen gáz, tervek és célok nélkül, csupán a fizika törvényeinek engedelmeskedve. A Szentlélek viszont Valaki, mégpedig maga Isten. Aki cselekszik, hat és dolgozik még akkor is, amikor elfelejtjük, még azzal is, aki nem vesz róla tudomást.

Hogy ne így legyen.

Azért vagyunk még, mert a Szentlélek nem felejtett el minket, nem zárt ki minket, nem hagyott el. Azért vannak még istentiszteletek, prédikáciők, szolgálatok és gyülekezetek, mert a Szentlélek nem engedett el minket.

A légszomj járványában, akkor, amikor a lélegzetvétel annyi ember számára megnehezedett, a Szentlélek ezerszer megmutatta, mire képes újra és újra. Amikor egy időre bezáródtak a templomajtók, új utakat tört vagy régi utakról fújta le a port. Postaládába dobott igehirdetések, mobiltelefonnal barkácsolt élő közvetítések, hosszú telefonbeszélgetések és még sok-sok kreatív ötlet segített átvészelni, sőt megerősítővé tenni a személyes találkozások hiányát. Ötletszerűen kipattant és hozzáértő munkával megszervezett segélyakciók, szerveződő online imakörök mutatták meg, hogy van élet a hithez kapcsolódva. Erőn felül dolgozó, küzdő orvosok és a gyász súlyát hordozó családtagok nehéz harcaiban is ott volt a Szentlélek és cselekedett, reményt és távlatot adott. A Szentlélek kötött össze embert Igével, hívőt testvérrel és idegennel, szívet örömmel és kegyelemmel. Ezerszer is megmutatta magát, hogy mire képes, újra és újra.

És még nincs vége. Folytatja a munkát, hisz újra kell építeni magunkat, a közösségeinket. Át kell vizsgálni, hogy mi változott, mi sérült. Tudni kell kimondani, hogy vannak veszteségeink és van, amiben többek lettünk. Ne kövessük el újra azt a hibát, hogy nem kérünk a Szentlélekből! Nélküle nem fog menni. Nélküle nem látjuk meg, mi a mi részünk a gyógyításban, az építésben, nem értjük meg, miben kell változni, nélküle nem lesz őszinte bűnbánat és valódi hálaadás. Nélküle nem tudunk Krisztus nevében fellépni és hitelesen képviselni a mindenható Atyát. Kérnünk kell a Szentlelket, várnunk kell és engedni, hogy vigyen, sodorjon arra, amerre ő látja jónak. Ahogy mindig is kellett volna, ahogy mindig is kell.

Pünkösdkor ezt az ezerszer is bizonyító Szentlelket ünnepeljük.