Erik Erikson szerint a csecsemő első néhány hónapjában dől el, hogy életét az ősfélelem vagy az ősbizalom határozza majd meg. Ha a parányi gyermek nem élvezheti többé az anyaméh oltalmát, joggal érezheti kiszolgáltatottnak magát a rideg világban. Ha kétségbeesett sírására nem érkezik idejében válasz, éhségét, szomjúságát nem csillapítják és nem szorítják magukhoz ölelő karok, akkor azt tapasztalja, hogy félelmetes ez a világ, és az ősfélelem lesz úrrá rajta.

Bárhogyan alakul is élete a későbbiek során, létének jóra fordulása sem fogja meggyőzni arról, hogy az élet szép is lehet, és nem kell mindig mindenben kételkednie, mindentől félnie. Ellenben ha a hiátusaitól szenvedő, síró csecsemő idejében gondoskodásban és szeretetben részesül, megtanul bízni az ősbizalom által, és később ha váratlan helyzetekbe kerül, akkor sem feledkezik meg arról, hogy az élet és az emberek bizalomra méltók.

Tehát a „magára hagyott” csecsemő léte félelmet, a „fölkarolt” kisgyermeké pedig bizalmat generál a későbbi élethelyzetekben is. Az ilyen „bizakodó” felnőttek jó esetben képesek lesznek másként viselkedni, mint a körülményeik vagy a környezetük elvárná azt. Nem mindegy, hogy a bennünk lévő félelem vagy a bizalom tartja-e kezében a gyeplőt. A félelem meghunyászkodóvá vagy agresszívvá, a bizalom nagylelkűvé teszi az embert.

A kölcsönös bizalom okán kapta küldetésül Jézus a keresztet, és ugyancsak ezért vállalta is azt. A Lélek által maximálisan megbízott az Atyában, és az Atya őbenne, vagyis a Szentháromság önfeláldozó, egymást önmagukkal megajándékozó szeretetéről van itt szó. Ez a „mindent nekem adtál, így mindenem a tied” érzés és gondolat hatotta át Jézus tudatát és határozta meg létét és küldetését. Jó néhány magányos óra, csendes szemlélődés és imádság kellett ahhoz, hogy ez az elmélyült tudás átjárja Jézus lelkét.

A néma imádság sokszor hatékonyabb lehet, ha közben „szívünkbe árad az Isten szeretete” a nekünk adatott Szentlélek által. Ez a pünkösdi lélekáradás igazából nem más, mint bekapcsolódás az isteni szeretet áramkörébe. Erre mondja Augustinus, hogy „szeresd az Istent, és tégy, amit akarsz”. Az Istenről való tudás másik útja a teofóbia, amikor az irgalmas Isten helyébe egy szigorú bíró lép, aki kíméletlenül ítélkezik a vétkesek fölött. Ez az Isten nem tartozik, hanem követel, és nincs olyan közöttünk, aki ne adósodna el neki. Ettől az Istentől félni kell, vagy el kell bújni előle, és titokban élni az életünket, mert újra meg újra számonkér bennünket. Ez aztán görcsössé, botladozóvá tehet minket, összekuszálhatja a lépéseinket, mint azét a táncosét, aki nem a zene ütemére, hanem a tanár szigorú tekintetére vagy a saját lábára figyel.

Az a jó, ha nem a teofóbia, hanem a teofília, istenfélelem helyett az istenszeretet vezérel minket. Létünk, létezésünk ezer veszélynek van kitéve. Halandóságunk tudata mindnyájunkat keserűséggel és félelemmel tölt el, és ezt mondatja velünk: „Együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk.” A járvány eddig is jócskán megtizedelte Földünk népességét, nemzetünket, ismerőseinket és szeretteinket. Kérdés, hogy a lét, illetve a nemlét határozza-e meg a tudatunkat, vagy a Jézustól ajándékba kapott Isten-tudat a létünket, reménységgel eltöltve a szívünket.

Az irgalmas Isten, aki gyermekeiként tekint ránk, miként Krisztusra, lelkének szeretetével eláraszt minket, és ezt mondja nekünk szeretett Fia által: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Ennek a jézusi hívásnak kettős értelme van, ő vár ránk e földi tereken, hogy létünkben, létezésünkben megsegítsen, és vár ránk a mennyei világban, ahol szintén otthonra lelhetünk általa. „Akár éljünk, akár halunk, az Úréi vagyunk”, csak merjünk hinni abban, hogy ő mindhalálig vár ránk.