Kodály Zoltán páratlan szépségű gyermekkari művét, a Pünkösdölőt sok-sok évtizede szeretem, olykor – magamban, nehéz időkben – tőlem telhetően dúdolgatom is. Ez a hatalmas, legalább tíz percen keresztül csak a gyermekhangok erejére, szépségére és a karmester érzékenységére, tehetségére bízott, hangszeres kíséret nélküli művet 1929-ben mutatták be. Kodály 1925-től komponált ebben a fontos, sokszor hitéleti és zenei, továbbá néprajzi „evangélizációnak” együttesen beillő műfajban, amelyről így vallott: „A gyermekkarok gondolata […] talán onnan származik, hogy én is ilyen gyermekénekek között nőttem föl falun […] azokat a dalokat írtam gyermekkarra, amelyeket falun is csak gyermekek szoktak előadni. Van ugyanis egy egészen külön gyermektradíció.”

Ezek sorában az egyik vezető téma és motívum éppen a pünkösdi ünnepkör, a szakrális tartalom finom és játékos egybekapcsolása a pünkösdi király- és királynéválasztás hagyományával. Nem Magyarország egyetlen régiójához kötődik ez a szép, egymást erősítő kettősség, számos ilyen kettős pünkösdölő zengett az évszázadok során, Erdélytől egészen Sopron közeléig.

Jómagam egy otthon, Pécsett megrendezett Kodály-koncerten, majd számos, kiváló lemezfelvételen (ajánlom tiszta szívből az idei pünkösdkor is a YouTube-on található, egyaránt szívhez szóló előadások sorát) hallgattam meg ifjú éveimben ezt a kompozíciót. A legszebb Pünkösdölő-élményem azonban egy nyári hangverseny a kilencvenes évek elejéről, amelynek helyszíne Békéstarhos volt.

Ebből az alkalomból az ott elhangzó több Kodály-mű karmestere legnagyobb örömünkre Gulyás György volt. Ő hívta életre több muzsikus társával együtt 1946- ban és tartotta életben nyolc éven keresztül – Kodály Zoltán támogatásával – az egykori Wenckheim-kastélyban azt a zeneiskolát és kollégiumot, amelyben tehetséges, de többnyire nagyon szegény gyermekek, köztük a közelmúltban elhunyt költő és gyermekkönyvíró, Csukás István kapott nem csupán alapos, igényes zenei képzést, hanem életre szóló útravalót és egyfajta „védőburkot” is, bármilyen megpróbáltatások vártak rájuk további életük során.

Világi regiszterben ugyan, de rokona e védelem mindannak az ajándéknak, amelyet a pünkösdtől, a Szentlélek kitöltetésének ünnepétől kaptunk, amelynek révén minden hívő keresztyén közösség, még ha nem beszéli is hittestvérei nyelvét, képes megérteni és erősíteni egymást.

Bármennyire szeretném, teljes terjedelmében nem idézhetem itt (de az interneten bárki elmerülhet a hol biblikus, hol gyermekien játékos szavak szépségében) a Pünkösdölő jó három oldalt betöltő szövegét, így most csak két részletet mutatok be. A szent pünkösdi történéseket pünkösdirózsa-csokorba összefonó első versszakot, majd azt a két, jóval rövidebb szövegrészt, amely a pünkösdi királyválasztás szép szokását idézi fel, és a versengésbe beálló leányokat, legényeket, „királyné- és királyjelölteket” a gyengéd és szemérmes szerelem irányába tereli: