„Bolond ez a Bálint!” – mondták gyakran, amikor felidézték a történteket a falubeliek, de valahogy úgy mondták, hogy közben kifényesedett a hangjuk. Mintha azt mondanák, hogy „bátor ez a Bálint!”, mosollyal, elismerő fejbiccentéssel. De hát ilyet nem lehetett szólni arról, aki éppen a prédikáció szent áhítatát törte meg!

Pedig legfeljebb az úrasztaláról a mázas vázát lehetett volna összetörni, mert nem volt ott semmiféle áhítat, szentnek pedig végképp nem lehetett nevezni azt az esküvőt. Föld akart ott házasodni földhöz, vagyon a vagyonhoz, a bíró fia a módos gazda lányához. A kicifrázott prédikáció is csak azért kellett, hogy legyen ideje mindenkinek megcsodálni a vőlegény zsinóros kabátját, a menyasszony gyöngyökkel varrt pruszlikjával együtt. Nézték is a népek tátott szájjal, de még inkább nézték a vőlegény fényesen izzadó homlokát és a menyasszony sírástól vörös szemét. Mindenki tudta, hogy mi történt tegnap este a kocsma előtt.

Bálint apja napszámba járt a bíró földjeire, szorgalmas ember volt. Az anyja pedig hol az ura mellett dolgozott, hol a temetőben térdelt néhány napot élt gyermekeik sírjánál. Bizony, vagy ötöt is eltemettek, mire a Bálint gyerek megszületett olyan élni akarással, hogy az hatnak is elég lett volna. Nem is volt beteg soha, ellenben okos és jólelkű. Egyetlenegyszer keveredett bajba, amikor az iskolából hazamenet megverte a bíró fiát, a Janót. Meg a Janó két barátját.

Bálint ugyan évekkel fiatalabb és másfél fejjel alacsonyabb volt mindüknél, de egyszer megelégelte, ahogy Janó beszélt a törékeny Erzsikével, és amikor ráadásul azt látta, hogy a kis híd korlátjához szorítva veszik körbe a lányt, úgy érezte, tennie kell valamit. Először csak szépen kérte, hogy engedjék el, majd pedig úgy nekik ment, hogy hárman sem bírtak vele. Janónak csak az orra tört be, elterült az első ütéstől, de a másik kettő bizony, csúfosabban járt. Aznap este a tanító úr arra kérte Bálint apját, hogy a fiú már ne menjen többet iskolába. Jobb a békesség. A bíró pedig attól fogva csak hosszas könyörgésre, időnként vette fel az apját napszámba.

Bálint így csak vasárnaponként, a templomban láthatta Erzsikét, aki mint a falu leggazdagabb családjának lánya, a névre szóló padjukban ült. És Erzsike mindig talált a helyén valami kedvességet, amit Bálint csempészett oda. Pünkösdkor egy egész csokor, a parókia előtti bokrokról szedett pünkösdi rózsát hagyott neki, Erzsike alig tudta kifelé menet a kendőjébe rejteni. Illatozott az egész templom attól az egy csokortól, és a lány tekintete futó másodpercig összefonódott a fiúéval.

Az különleges nap volt. Fiatalka lelkész jött a városról Igét hirdetni, és szokatlanul egyszerűen prédikált, kerülte a cikornyás mondatokat. A pünkösdi történetet magyarázta, és ahogyan beszélt, megelevenedtek a szavai. Bálint érezte, amint nemcsak a tanítványok telnek meg Szentlélekkel, hanem ő is. Hogy megfogja, megragadja az Isten Lelke, és többet nem ereszti, hanem erővel és bátorsággal tölti meg. És új utakra indítja.

Úgy ment le a karzatról, mint aki eddig aludt, és most végre felébredt. Másnap reggel csak az Erzsike ablakában hagyott óriási pünkösdirózsa-csokor tanúskodott arról, hogy Bálint elköszönt és elment. Sokáig csak annyit lehetett tudni felőle, hogy Pesten van, dolgozik és tanul. De minden pünkösdvasárnap ott volt a templomban, és ott volt Erzsike padjában is az illatos, bíborszínű csokor.

Pünkösdre és lánykérésre jött haza Bálint mint tanult tiszteletes, amikor Janó éppen a legénybúcsúját ülte a kocsma előtt. A bíró fia nem volt rest odamondani neki, hogy bizony elkésett, mert másnap már az ő felesége lesz Erzsike. Sokat ivott a Janó, mint minden este, és szidta az Isten nevét. Bálint pedig halkan csak annyit mondott, hogy „elég”. Janó ezután ütött először, és Bálint nem ütött vissza. Olyasmit mondott, hogy az Isten nem haragszik rá, szereti őt. Janó ekkor ütött másodszor, és Bálint állta az ütést. Jézusról beszélt, és hogy Janó is kezdhet új életet. A harmadik ütés már a levegőbe lendült, mert Janó zokogva rogyott a kövekre, és káromkodva küldte el Bálintot. Ő csak annyit mondott, hogy imádkozik, és másnap elviszi Erzsikét az esküvőről.

Izzadó homlokkal állt Janó az úrasztalánál. Még nem mondták el az esküt, nem fogadtak holtomiglant, amikor megjelent Bálint, és egyenesen a szemébe nézve ezt mondta: „A Lélek az, aki életre kelt. Új életre. Téged is, Janó.” Janó sejtette, hogy ennél tisztábbat és igazabbat nem fog hallani többet. Bálint pedig a lány kezébe egy pünkösdi rózsát simítva, az elnyúlt arcú emberek között kiment Erzsikével a templomból. „Bolond ez a Bálint!” – mondta lassan a kántor.