Sohasem vágyott főszerepekre – állítja egy interjúban, ám határokon innen és túl ismert és elismert íróként vitathatatlanul vezető, példaértékű szerep jutott önnek Kárpátalján, a talán legsanyarúbb sorsú külhoni régióban. Hogyan érinti ez, és hogyan lehet ezzel a felelősséggel jól élni?

Főszerepekre ma sem vágyom, de korábban is azt vallottam, hogy mindenki tegye ott a dolgát, ahová sorsa vagy alkalmassága állította. Aktív korszakom nagyobb részében tanítottam, és bár előfordult, hogy „megkínáltak” egy, a párttagság feltételéhez kötött igazgatóhelyettesi munkakörrel, nem vállaltam el. Ha igent mondok is, nem valószínű, hogy ellenzéki múltam miatt megkaptam volna a kinevezést. Az irodalmi életben, a kultúrában azonban merőben más akár vezető szerepet is vállalni.

Első mestereim mindenekelőtt az igényes, színvonalas művek írását kötötték a lelkemre, és irodalmi folyóiratunk, az Együtt főszerkesztőjeként ebben ma sem ismerem az alkut. Lapunk ma szerte a Kárpát-medencében jó hírnévnek örvend, és ezt egyértelműen a közölt írások minőségének köszönhetjük. Szerkesztőtársaimmal abban is egyetértünk, hogy eredményeink megtartása az irodalmi élet folyamatos újulása nélkül nem lenne lehetséges. Jó hír, hogy az Együtt vonzza a pályakezdő alkotókat, és ezáltal nemcsak az utánpótlás, de a kárpátaljai magyar irodalom jövője is biztosítottnak látszik. Ha ebben a folyamatban van némi érdemem, azt minden felelősségével együtt boldogan vállalom, mert valóban jó a hasznos szolgálat tudatával élni.

Mikor, miért kezdett el írni? Mit jelent önnek az alkotás lehetősége?

Tizenéves koromban írtam az első verseket. A miértre már bonyolultabb a válasz. Talán hatással voltak rám első olvasmányaim: A dzsungel könyve és a régi, két háború közötti olvasókönyvekben talált versek. Tizenkilenc-húsz éves koromban kaptam az első komolyabb biztatásokat. Viszonylag korán felismertem, hogy amiről beszélek, azt sokan magukénak érzik. Rossznyelvek ezt szolgálatos irodalomnak, földhözragadtnak, idejétmúltnak mondják, de az olvasói visszajelzések és a kritikai értékelések mellett ezek a vélemények eltörpülnek. Nagy László óta egyértelmű, hogy a klasszicizáló formát is meg lehet tölteni korszerű tartalommal, a nyelvi kifejezőeszközök újszerű használatával a legigényesebb olvasót is le lehet kötni, és ezt tapasztalva már össze is állt az elégtétel minden méltatlan, korábbi sérelemért.

Viszonylag későn, 1991-ben jelent meg első, Széphistóriák című verseskötete. Miért csak ekkor?

Valóban, negyvenéves voltam, amikor első kis kötetem megjelent a Kárpáti Kiadónál. A ’80-as évektől kezdve ideológiai kifogásokra, a rendszert dicsérő versek hiányára hivatkozva kétszer utasította el ugyanez a kiadó az összeállított versanyagomat. ’91-ben is csak azért adták ki, mert a rendszerváltás megtörtént, és az anyag bővített változata már a Magvető Kiadónál várt a megjelenésre. Amikor elkészült a kötet, felutaztam Ungvárra, hogy kifizessem és elhozzam a nyomdából mind a kétezer példányt, ugyanis nem szerettem volna, ha verseim ezzel a silány külsővel nyilvánosság elé kerülnek. A város főterén – jól emlékszem – többezres tömeg gyűlt össze, hogy eltávolítsák a népek nagy vezérének hatalmas szobrát. Megálltam félórára, mert ez a pillanat semmiképpen sem maradhatott ki az életemből. Amikor beindult a darus kocsi csörlője, és a szobor talapzatától elszakadva úgy himbálózott a levegőben, akár az akasztott ember, a tömeg hangos ujjongásba kezdett. Hát ezen a napon jelent meg az én Széphistóriák című verseskötetem.

A versek után a prózában is jelentőset alkotott. Melyik áll önhöz közelebb?

Az ezredfordulóig szinte fel sem merült bennem, hogy prózát is írjak, mert meg voltam győződve róla, hogy a versbeszéd tökéletesen kielégíti nem túl gyakori megszólalásaimat. Ha azonban jobban átgondolom az egészet, rájövök, hogy elhamarkodottan vélekedtem, mert mindig is mocorgott bennem némi hajlandóság a próza iránt. Gyerekkoromban még csak hallgattam a felnőttek beszédét, és ha nem éppen gyerekfülnek való volt a téma, valaki megjegyezte, hogy zsindely van a háztetőn.

A szólás eredetével ma sem vagyok teljesen tisztában, de az értelme volt, hogy ilyenkor ki kellett mennem a házból, pedig majd megevett a kíváncsiság. Máig sajnálom a férfiak rögzítetlenül elvesztegetett háborús és lágerélményeit. Érettebb fejjel aztán én is beszélni kezdtem múltbeli dolgaimról, és amikor a rádiós Antall István biztatott az írásra, le is írtam kényszerű katonaságom néhány epizódját, majd elkezdtem a Tábori posta írását. Amikor könyv alakban is megjelent, bizonyára a téma egyedisége miatt, öt-hat recenzió és legalább három részletesebb elemzés foglalkozott vele. Ez igen jólesett, és néhány esztendő múlva hozzákezdtem – nem csak a szépre emlékezve – korai gyerekkorom eseményeinek leírásához.

Meggyőződésem, hogy kár lett volna a feledésnek adni családunk és a tiszaújlaki emberek ’50-es, ’60-as évekbeli életének, küzdelmeinek bennem lerakódott emlékhalmazát. Kellő és értő fogadtatásra lelt a kritikában a Vásártér is, mégsem tartom magam prózaírónak, hiszen a közvetlen közelemben is vannak, akik nálam sokkal magabiztosabban bírják a prózanyelvet. Mégis azt hiszem, hogy meg kellett írnom ezt a két könyvet, hogy teljesebb, árnyaltabb és megismerhetőbb legyen eddigi szerény munkásságom is, amelynek továbbra is a költészet a meghatározó eleme.

Ki látja először a munkáit?

Nálam nem alakult ki a pályatársak többségénél megszokott gya korlat. Bár ha jobban visszanézek az időben, rendszerint egykori barátom, S. Benedek András volt az első olvasóm. A ’70-es években baráti körünkben csak neki volt mechanikus írógépe, és ha jelentkeztem nála egy-egy vers kéziratával, papírt, indigót fűzött a gépbe, majd villámgyorsan lekopogta. Így tett József Attila emlékére írt Altató című versemmel is, és miután az első példányt a konyhaszekrénye üvegablaka alá helyezte, a maradék kettőt kezembe nyomta.

Nagy elismerés volt ez részéről, nem kellett hozzá magyarázat. Elegendő biztatásnak és elismerésnek bizonyult, hogy versemet hamarosan a szegedi Tiszatájban láttam viszont. Talán ez volt életemben az a pillanat, amikor végképp eljegyeztem magam a költészettel.

Könnyen kiadja a kezéből az elkészült alkotásokat?

Miután elkészültnek vélem az írást, általában apróbb módosításokkal dajkálgatom, érlelem még néhány napig, és aztán postázom csak a megfelelő címre. A rendelkezésemre kiszabott idő ezt általában megengedi, különben sem vagyok a gyors munkához szokva. Ha azonban a kérdés arra a körülményre is vonatkozik, hogy vannak-e elvi-esztétikai kételyeim az elkészült alkotással kapcsolatban, és ezért kellene visszatartanom, nemmel válaszolok, mert az már az elején el szokott dőlni, hogy érdemes-e az adott téma vázára fölépíteni valamit.

Ezer szállal kötődik a reformátussághoz, verseiben is rendre felbukkan Isten neve és a különböző bibliai jelképek, elnevezések. Mikortól, miért lett része életének – és azután munkáinak – a hit?

Az én hitem megértéséhez mindenképpen ismerni kell az előzményeket. Vásártér című munkám egy fejezetében igyekszem jól érthetően feltárni a család többnyire zilált vallási kötődéseit. Római katolikus apai nagyanyám református férje miatt kényszerből szakította meg kapcsolatát saját egyházával, így gyökértelenné lett keresztényként élte életét, majd idősebb korában csatlakozott Jehova tanúihoz.

Ehhez szinte semmit sem tudok hozzáfűzni. Vegyes családból származó anyám, neveltetési hiányosságainál fogva, egyáltalán nem tartotta fontosnak a hite gyakorlását. Sztálin lágereit megjárt apám egy időben presbiterként segítette református közösségét, majd – bizonyára a munkahelyi zaklatások miatt – fokozatosan elmaradt az istentiszteletekről. A Vásártér kis református templomának látogatása így nagyapámra és rám maradt. És habár nagyanyámnak feladatbeli kötelességül szabták új közösségének gyarapítását is, nagyapám makacs reformátussága minden térítési kísérletnek ellenállt. Én, bár hitoktatásban nem részesülhettem, tizenöt esztendős koromban, formális konfirmálásom után a református egyház tagja lettem. Azt nem állítom, hogy ekkor már kialakult elképzelésem lett volna az Isten-ember kapcsolat lényegéről, de az alapom mindenképpen megvolt hozzá.

Életem során történt velem néhány olyan esemény, amikor Isten közelségét és közvetlen segítségét kézzelfoghatóan is megtapasztalva rájöttem, hogy nem lóghatok csak úgy a térben. Jól tudom, hogy hitem e felismerés ellenére sem makulátlan, mégis fontosnak tartottam az ezredforduló táján (akár az általánosítás szándékával is) leírni a következő négy verssort: „Amíg a halál nem keres, / elvagyunk nélküled, Uram. / De vádlott lesz minden felperes, / ha rájön, hogy nincs több futam.” Ezek után ki tudom mondani, hogy feltétel nélkül hiszek a Mindenható Isten létezésében, mint ahogyan nemzetünk és kultúránk nagyjai is hittek és bizakodtak benne. És hiszem továbbá, hogy földrészünk erősen félresodródó történelmét csakis az ő akarata terelheti vissza a helyes mederbe.

Ahhoz, hogy a művész alkothasson, jó, ha akad támogatója – elsősorban a család és a barátok személyében. Hogyan viszonyul a családja az olykor valószínűleg nehézkes alkotói folyamathoz?

Isten legnagyobb áldásának – az alkotásra való hajlam mellett – népes, szép családomat tekintem. Ez már egymaga elegendő igazolás arra nézvést, hogy nem éltem hiába. Tanítottam, házat építettem, magam is továbbtanultam, gyerekeket neveltem, és amióta a szabadidőm is több, az alkotómunkával párhuzamosan tíz szép unokámnak is örvendhetek, és ők is örülnek a sikereimnek, az elismertségemnek. Mivel nem vagyok megrögzött munkamániás, a család engem sohasem zavart, és szeretném hinni, hogy ők is türelemmel viselték, ha az apai szeretetben és gondoskodásban rövidülniük kellett. Részükről a megértő magatartást is támogatásnak tekintem.

Író, költő, néprajzkutató, műfordító, szerkesztő, tanár, férj, édesapa, nagyapa – helytállást igénylő szerepek. Hogyan lehet ennyi színtéren jól jelen lenni?

Valóban ennyi arcom lenne? Tulajdonképpen mindegyik vállalható. Azt, hogy van-e tényleges súlya és közösségi haszna lassan beteljesedő életemnek, az olvasók és irodalomtörténészek fogják kimondani, de hogy meddig lesz még rá szükség, az továbbra is a mindenkori politikai és demográfiai helyzet függvénye marad. Tanítottam általános iskolai, közép- és felsőfokon tudásom és képességem szerint, és vannak, voltak tanítványaim, akik jó szívvel emlékeznek rám.

Népköltészetet gyűjtöttem és fordítottam, majd összehasonlító kutatómunkával igyekeztem közös nevezőkre hozni a magyar és a ruszin népi kultúrát. Feleségemmel három gyermeket neveltünk fel tisztességgel. Nem szóródtak szét a nagyvilágban, nem hagyták el Kárpátalját, és hogy nem hiába jöttek a világra, tíz unokával igazolják. Ez a tudat többet ér minden babérnál, ez jelenti számomra az emberi boldogságot. Ezek után, ha arra kell felelnem, ki is vagyok valójában, el kell ismételnem a kérdésbe rendezett felsorolást: költő, író, műfordító, ha éppen azzal foglalkozom; tanár, ha tanítani kell; családapa, nagyapa, ha gyermekeim, unokáim örömei, gondjai részeseként velük örülve vagy aggódva segíteni tudok. Ki is vagyok hát akkor? Mindig a rám váró, a vállalt szerep dönti el.

Hogyan tölti a szabadidejét?

Szeretem a természetet, a folyó- és állóvizeket, az építészeti emlékeket. Szívesen babrálgatok Váriban és Csarodán családi házaink körül, hiszen az udvaron és a kert fái között mindig akad tennivaló. Ha az alkalom úgy hozza, családtagokkal vagy barátokkal a Balaton mellett, esetleg termálfürdőkben élvezem a víz gyógyerejét, de tengeren még nem jártam, és talán már nem is vágyom.

Tavasszal Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát – többek között kordokumentumként is szolgáló, önéletrajzi ihletettségű regényei miatt. A Tábori posta és a Vásártér valóban megfelel mindkettőnek. Hogyan lehet feldolgozni, jól kezelni, hogy az írások által igencsak sokan kapnak – még ha csak töredékesen is – képet az életéről, gondolatvilágáról?

Tudom, sokan felkapják a fejüket, amikor családi életünk olyan részleteit is megvilágítom, amelyekről inkább hallgatni illenék. Amit én kibeszélek, azt nem valamiféle feltűnési szándék mondatja el velem. Azért teszem, mert a történet így lesz igaz és kerek. Ha jobban belegondolunk, az élet is kegyetlen néha, de bemutatása így teljes és hiteles. Ha pedig mindez sértené halott szüleim emlékét, a túlvilágon majd mindent részletesen megbeszélünk, és talán lezárhatjuk a befejezetlen vitákat.

Idén – épp egy nappal a Kossuth-díj odaítélése után, március 16-án – lett hetvenéves. Mit javasolna most egykori pályakezdő önmagának?

Boldog vagyok, hogy megérhettem, köszönöm a Megtartónak. Ha ebből a hetvenből most félretehetnénk ötvenet, egy húszéves ifjú állna előttünk, aki nagyjából tisztában van önmagával és Kárpátalján élő nemzeti közössége helyzetével. Egy magyar polgárjogi mozgalom bontakozik körülötte, és tudja, hogy ebből nem maradhat ki. Lágert járt apja, aki örökös rettegésben érett férfivá, tiltani, óvni szeretné minden szovjetellenesnek minősíthető tevékenységtől, és legszívesebben a versírást is abbahagyatná vele. Amikor az egyetemről kicsapják, majd besorozzák a szovjet hadseregbe, úgy néz ki, hogy az apának lett igaza. De a fiú hajthatatlan, és az idő végül őt igazolja. Hogy mit tanácsolnék annak a húszesztendős fiatalembernek? Csak annyit, hogy járja továbbra is a maga útját, nem volt az annyira dicstelen.