Félünk a láthatatlan időtől, amely mint szorgos ószeres, feneketlen zsákjába gyűjti elmúlt napjainkat, sőt éveinket, és az öregség, az elmúlás rémével fenyeget bennünket. Mindazonáltal reménykedünk is, hogy a nekünk adatott időnek nemcsak szolgái, de gazdái is lehetünk, így ő is szolgál nekünk. Kérdés tehát, hogy az idő ellenségnek vagy barátnak tekinthető-e. „Az idők gonoszak, ezért áron is megvegyétek az alkalmakat” – írja Pál apostol.

Sajnos az alkalmas idő nem mindig érhető tetten, pedig tudjuk, hogy „mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” (Préd 3,1–2). Megvan az ideje a sírásnak és a nevetésnek, a rombolásnak és az építésnek, a hallgatásnak és a beszédnek, a szeretetnek és a gyűlöletnek, a háborúnak és a békének. Kérdés, hogy felismerjük-e, mikor minek jött el az ideje. Jézus tudta. „Még nem jött el az én órám” – mondja a kánai menyegzőben édesanyjának, Máriának, másutt meg a tanítványainak, mert jól tudta, hogy mikor minek van itt az ideje.

A Biblia kétféle időt ismer: a kairoszt és a kronoszt. Az első a tartalommal telített, értelmesen eltelő, a másik pedig a nyomtalanul elmúló idő. Érdemes különbséget tenni a kettő között, hogy a hasznos időtöltés jellemezze napjainkat. Ma egyre több szó esik a tudatos fogyasztásról. Miért ne lehetne időtudatosan élni ahelyett, hogy folyton panaszkodunk, mert nincs időnk semmire? Ember tervez, Isten végez, mondjuk sokszor, ha valami nem sikerült.

Jó lenne, ha inkább ezt mondanánk: Isten tervez, ember végez, miközben azt fürkésznénk, hogy minek van éppen rendelt ideje, kairosza, vagyis hogy itt és most mi dolgunk a világban. Ehhez mindenekelőtt bátorság kell, hogy ne féljünk az időtől, ne meneküljünk előle, hanem szelídítsük meg. A megszelídített idő nem ellenség többé, inkább barátnak, szövetségesnek, bajtársnak tekinthető. Jó esetben az idő nekünk dolgozik, és mi neki, miként egymást segítették a régi órák fogaskerekei.

Sokszor sürgetjük az időt ahelyett, hogy elmerülnénk benne, teljesen jelen lennénk abban a helyzetben, amelyben éppen vagyunk. Az igazi jelenlét mindig magányban kezdődik, ahol csak az idő és az emlékezet lehetnek „társaink”.

Ha vállaljuk a szembesülés nehézségeit, fájdalmát, akkor a teremtő idővel találkozhatunk. Erről Babits beszél Henri Bergson nyomán: „Az egész múlt él és hat a jelenben, ez a teremtő idő. Az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt nem semmisül meg, hanem folyton gazdagodva a jelennel, állandóan hat a jövőre.”

Az idő tehát a jövőnket gondosan építő segítőtárs. Mindez csak akkor lehetséges, ha már megbékültünk a saját múltunkkal és emlékeinkkel, mondván, bármilyenek is azok, mégiscsak a mieink, a saját édes gyermekeink, akiket szégyen és dicsekvés nélkül tudunk vállalni és szeretni.