Sámson gyenge, sebezhető pontja az volt, hogy nem tudott ellenállni a szép nőknek (1–4). Joó Sándor említi az egyik igehirdetésében: mindenkinek van az életében olyan gyenge pont, amely soha nem elintézett ügy, amellyel mindig kísérthető. Imádsággal kérnünk kell az erőt, a bölcsességet ahhoz, hogy ezen a területen ne kerüljünk kísérthető helyzetbe. Joó Sándor áldott gondolata az ilyenkor elmondott imádság: „Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá, ha pedig lenne alkalmam a bűnre, ne legyen kedvem hozzá!” A nő nagy ajándék az Úrban, de nagy kísértés az Úr nélkül. Delila, a szép nő legyőzte Sámsont (16), akinek nem a hajában, hanem az őt kiválasztó és elküldő Istenében volt az ereje. Ennek csak a – názírfogadalomnak megfelelő – külső jele volt a hosszú haj. Sámson nem attól lett gyenge, mert levágták a haját, hanem mert elhagyta őt Isten (20). Ha pedig az Úr elhagy bennünket, akkor minden tekintetben tehetetlenekké leszünk. Egy reménységünk maradt: a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki ezt az elhagyatottságot értünk elhordozta a kereszten, hogy ebből a mélységből megszabadulhassunk (Mt 27,46).

ApCsel 18,18–23

46. zsoltár

Sámsonnak, az erős embernek meg kellett tapasztalnia az erőtlenséget, a kiszolgáltatottságot, a totális megalázottságot, azt, hogy a győztesek élvezettel szórakoztak nyomorúságán (22–25). Az Úrhoz fordult, Istenhez tért, ahhoz, akinek Lelke eddig is munkált benne (28). Sámson ezért nyerte vissza az erejét (22). Kiáltva kérte az Urat, ne feledkezzen meg róla, és még egyszer erősítse meg, hogy bosszút állhasson a filiszteusokon a két szeméért. Sámson hatalmas erejével összeroppantotta a pogány templom oszlopait, így az ráomlott a filiszteusok egész gyülekezetére. Sámson maga is meghalt, de többet ölt meg halálával, mint életében (27–31). Népe szabadítója lett egy gyarló helyzetben, a filiszteusok ellen. Ez azonban Isten teljes kijelentésének csak a töredéke: Jézus Krisztus nem a saját sérelmein állt bosszút, hanem halála – Sámson halála ellenében – sokakat mentett meg, mégpedig az ellenségei között. Az a krisztusi ember, aki ilyenné lesz, az ilyen embert pedig nemcsak lélegeztetőgépként működteti az Isten Lelke, hanem betölti azt.

Ebben a fejezetben olvasunk lopásról, átkozódásról, saját vallás kialakításáról, mint Míká is tette (1– 6), aki a saját szentélyét és bálványozását egy nélkülöző, kiszolgáltatott lévitával legitimizálta (7–13). „Mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Indoklást is fűz ehhez az ige: még nem volt Izráelben király, aki egységes rendet tartson. Ahol van hit, ott az Isten királysága érvényesül, az ő akaratának engedve kivirul az emberi élet: a gyarapodás, az áldás, az igaz istentisztelet gyümölcseit élvezhetjük. Ahol azonban nincs élő hit, ott kell a király, aki fenntartja a külső rendet, hogy miközben a szabadságunkkal élünk, ne borítsuk fel az alapvető, isteni rendet. Ott, ahol nagyon akarjuk a jót (13), ahol Isten nélkül akarunk szabadon élni, ott szabadul el a gonosz halálos hatalma. A fogság rettenetes, onnan nézve a szabadság hatalmas ajándék. Az egész evangélium erre épül: Isten megszabadított bennünket a fogságból, a törvény szolgaságának igáját levette rólunk, és kihozott bennünket az istenfiúság szabadságára (Gal 4,6–7; 5,1), törvényét pedig szívünkbe írta. Nincs ennél nagyobb szabadság: igent mondani Isten akaratára, és nemet mondani arra, ami nem kedves neki.

ApCsel 19,1–7

170. dicséret

Keressük ezen a világon azt a helyet, ahol nem hiányzik semmi, ahol minden jó. Ez a hely azonban csakis Isten ajándéka lehet: az ő országa. E világi tapasztalatunk ugyanis az, hogy mindig hiányzik valami, semmi sem teljes, semmi sem kész, semmi sem zavartalan. Dán törzse ezért keresett magának új lakóhelyet (1–2). Folyton keresünk, mert fáj az állandó hiányérzet. Dán törzséből öt férfi érkezett meg az északi Lajisba. Lakott itt már egy nép, ezen a tágas helyen, biztonságban, nyugodtan, másokkal kapcsolatot sem tartva. A dáni öt férfi kedvére valónak találta ezt a földet, és egy lévita felelőtlen biztatásán keresztül az Isten biztatását is bírták, ezért jó hírekkel tértek haza: „Olyan földet találtunk, ahol nem hiányzik a világon semmi!” (7–10) Nagy kérdés: elvehetjük-e a másét, ha Jézus Krisztusban már minden a miénk? A régi helyett mást találva az valóban új és zavartalan lesz-e? Az igazán újat csakis az Isten adja. Ide is ajándékozta nekünk Jézus Krisztusban. Nincs mit keresnünk, lehetetlen Krisztusnál jobbat, őnála újabbat keresni, és őnélküle úgyis mindig gyötör a hiány.

ApCsel 19,8–22

470. dicséret

Észre sem vesszük, ahogy kialakítjuk életünk ,házi szentélyeit" fontos, biztonságosnak hitt pontjait, amelyek olyannyira irányítanak és meghatároznak bennünket, hogy már az élő Isten egyetlen, első helyét vették át, bálványokká lettek. Aztán történik valami. Jött Dán törzse – új lakóhelyet kerestek, és Miká házának korábbi vendégszeretetét úgy hálálták meg, hogy nagy sokasággal betörtek hozzá, és elvitték a drága pénzen (17,2) készített házi bálványát, elcsábították a maszek vallását legalizáló lévitáját. Teljesen feldúlták az, életét (11-22) Megrendítő, ahogy ez a sokféleképpen megtévedt Miká kétségbeesve felkiált: ,Mi marad nekem?" Megtörténhet velünk is, hogy valami történik, jönnek mások, elveszik életünk bálványait, sikereit, kincseit. A bálvány nélküli, élő hit ott kezdődik, amikor az ember igazán szembesül ezzel a kérdéssel: mi marad nekünk az élő Isten nélkül? A hit ott kezdődik, amikor az ember megadja magát a legerősebbnek (26), aki irgalmas, minket megtisztító szeretetével még a halált és a bűnt is legyőzte.

ApCsel 19,23–40

49. zsoltár

A bírák könyvének zárófejezetei arról szólnak, hogy mik történtek akkor, amikor nem volt király Izráelben (1). Urunk, könyörülj, mert a te üdvözítő királyságod nélkül megemészt bennünket a gonosz káosz! Ezt a káoszt jelzi ennek a lévitának a története. A másodfelesége paráznaságot követett el, és hazament apja házához. A lévita azonban ragaszkodott hozzá, és utánament (2–3). Totális élet- és lélekölő káosz ez, amelybe beleragad az ember, még az Úr szolgája, egy lévita is, aki ezek után sem ért a jelekből, és nem engedi el a számára kívánatos nőt. Az ember beleragad a nyomorúságba, abban dagonyázik, ahhoz ragaszkodik, amibe beleveszhet? A másodfeleség apja az akkori vendéglátás szabályai szerint marasztalta a lévitát, unszolta, jóltartotta, etette, itatta (4–10). A másodfeleségek jogállását ugyan rendezte a törvény (2Móz 21,7–11; 5Móz 21,10–14), de Isten Igéje mindig azt hangsúlyozta, hogy a férfihoz illő segítőtársat mindenkinek egyet ad az Isten (Én 6,9; 1Móz 2,18). Csak akkor adatik a káoszból szabadulás, ha az Úr hív és marasztal minket, nem pedig gyarló emberi indulatok, érdekek és kényszerek. Ehhez azonban be kell látnunk a bajt, a káoszt, és nekünk kell hívnunk az egyetlen segítő, hatalmas, Megváltó királyt. Ne a káosz marasztaljon minket, beleragadva a vágyakkal teli nyomorúságba, miként a másodfeleség apja marasztalja a lévitát, hanem mi hívjuk be az Urat, miként az emmausi tanítványok hívták be magukhoz (Lk 24,29), amikor felismerték őt.

ApCsel 20,1–6

7. zsoltár

Ez a súlyos történet azzal kezdődött, hogy egy lévita, Isten szolgája másodfeleséget vett magának (19,1). Itt már az elején elromlott valami az Isten eredeti gondolatához képest (1Móz 2,18). Ahol pedig engedetlenné leszünk, ott lavinaként zúdul ránk a bűn és a nyomorúság. A másodfeleség paráznává lett, a lévita mégis utánament (19,1–10). Az Efraimba hazafelé vezető úton a benjámini Gibeában szálltak meg, ahol elvetemült, hitvány emberek laktak, akik meg akarták „ismerni” az éjszakára befogadott vendéget, elsősorban a lévita férfit. Ő ekkor a másodfeleségét vitte ki hozzájuk, és az asszony belehalt az erőszakba. A lévita hazaérve rettenetes módon fejezi ki bosszúvágyát: hadba hívta egész Izráelt Benjamin törzse ellen – mintha őneki semmi része nem lett volna ebben a rettenetben (11–30). Mindez Isten népével történt, azon belül egy templomszolga a főszereplő. Még a szentíró is megfogalmazza, hogy nem látott senki még ilyet, mióta Izráel fiai kijöttek Egyiptomból. Ennek nyomán hangzik a mai ige üzenete: „Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok és beszéljétek meg!” (30) Tartsunk bűnbánatot, mert annyi bűn és nyomorúság terhel bennünket, az Isten népén belül is. Aztán valljuk meg azokat egymásnak is. Mindez az Úr színe előtt történjék, az ő kegyelmébe kapaszkodva. Egyedül ő adhat megtisztulást, mennyei erőt, hogy el se kezdjük azt, ami nem kedves az Úrnak.

ApCsel 20,7-12

500. dicséret