Kis gyülekezetünk nagy temploma legutóbb akkor telt meg zsúfolásig, amikor közel másfél éve, a Vitézi Rend bálja előtt nyitóáhítatot tartottunk a Kárpát-medence szinte minden szegletéből érkezőknek. Egy kis gyülekezetben szolgáló lelkész számára akár életre szóló emlék, hogy ezúttal még a szószékre is csak nehézkesen sikerült feljutnia a templom minden részét megtöltő hagyományőrzők között.

Ott, a pandémiát megelőzően hangzott el a hangsúlyos és intő figyelmeztetés, hogy ez az örömmel megélt találkozás és összetartozás bizony felelősséget is ró ránk. Hiszen az ünnepi alkalmat, az egymásra találás élményét át kell mentenünk a mindennapokba. Családi körbe, szűkebb és tágabb közösségeinkbe. Olyan végvári strázsát, nemzetépítő szolgálatot, önvédelmet és identitást vállalni, amely gyorsan változó napjainkban nem mindenki számára ismert és természetes, talán mégis ösztönző és megszólító.

Mindazoknak, akik hiszünk az összetartozásban és abban is élünk, feladatunk és felelősségünk, hogy ebben az értékveszítő világkorszakban is megvédjük nehezen kivívott, áldásként, mennyei ajándékként kapott egymásra találásunkat. Ma már nem véres, fogcsikorgató küzdelemmel kell ezt megtennünk, hanem jóleső természetességgel. Ahogyan református összetartozásunkat is megéljük immár tizenkét éve. Megvalósított és kimondott egységünkkel példát mutatva a nemzet többi részének. Ezt a természetességet kell mutatnunk azoknak is, akik még ma is a szétszakításban érdekeltek, és még mindig fel-felteszik a fülünket és lelkünket egyként sértő, a használattól sercegő lemezt.

Nemzetünket a történelem folyamán, de az elmúlt száz évben is sok külső és belső érdek és indulat igyekezett szétszakítani. Bizony, számos esetben siker koronázta ezt a nemzettépő igyekezetet. Erről szólt az elmúlt száz évünk. Erről beszélnek a határaink, a jelent tükröző térképeink. Az önmagával határos ország. Mindennek tükrében mégis felemelő a tudat, hogy a határokon csak az ország ér véget, a nemzet nem. Sőt, körös-körül, hét másik országban mintegy kétmillióan beszélnek, gondolkodnak, álmodnak ebben a pillanatban is magyarul.

Ez a „haza a magasban” olyan koncentrikus kör, amely a nemzet hátországa, rejtett erőforrása. Nemcsak védelemre, segítségre és anya(ország)i szeretetre szorulók ők, hanem annak védelmezői is. Végvári vitézek, minden határon túl. Az anyanyelv őrzői, a hit védelmezői. A magyar kultúra lovagjai. Kétmillió lélek, akik talán egész életükben abban a reményben keltek és feküdtek, hogy ebben a nagy, rájuk ereszkedett elszakítottságban és idegenségben egyszer végre ők is tartoznak majd valahová.

Ők azok, akik nem felejtettek. Akkor sem, ha róluk viszont könnyű szívvel lemondtak. Ők azok, akik túléltek. A kisebbségi léthez kapcsolódó minden létfelszámoló nyomorúságot. És most megfogyva, maradékaikban, mégis élnek, léteznek. 2010-től végre közjogilag is visszataláltak, visszafogadtattak oda, ahová mindig is tartoztak. A magyar nemzet kebelére. És a kezükben tartják ennek megható jelképeit: a címeres, szentkoronás okmányokat. Ami még tizenkét éve is olyan távoli volt, és amiért meg kellett küzdeniük, mert bizony, saját honfitársaik sem mindig értették őket, miért is akarnak ők magyarok lenni.

Emlékezünk. Először június 4-én, amikor megszólal a gyászharang, a diktátum aláírásának időpontjában. Két nappal később, június 6-án viszont már előretekintünk, és hálát adunk. Megköszönve az Úrnak a romjainkból való megújulás, a testi, lelki újjászületés kegyelmét. Visszatekintünk: lám, innen jöttünk vissza és építettük újra magunkat. Nem több és nem kevesebb ez, mint világcsoda.

Egy halálra ítélt, szétszabdalt nemzet új életre sarjadt. Méltó, hogy hálát adjon az Ég Urának az újra megtalált útért. Nekünk, reformátusoknak, különösen is hálás a szívünk, hiszen az összetartozás első lépését mi tettük meg 2009. május 22-én. Elindítva ezzel egy felekezeti határokon túlmutató folyamatot, a szétszabdaltság természetellenes állapotából az összetartozás természetességébe.