Élete felénél járt, mikor először találkoztam vele. Nem tudtam róla, hogy milyen zenei múlt áll mögötte, annyit hallottam róla, hogy Győrben zeneszerzést tanít. A Debreceni Kollégiumban évente részt vettem a háromhetes nyári kántorképző tanfolyamokon, ahol arra is volt lehetőség, hogy a kántorvizsga letétele után továbbképezzük magunkat.

Egy ilyen továbbképzés során lehettem a tanítványa, ahol bevezetett minket a nagy zeneszerzők műhelymunkájába, izgalmas elemzések sorozatán át csodálkoztam rá Bach, Mozart és más zeneszerzők gazdag formavilágára, kifinomult zeneszerzői módszereire. Úgy tudta átadni ismereteit, mintha minderre mi magunk is rájöhettünk volna, hiszen ő csupán egy-két szempontot adott, mire figyeljünk, és a felfedezés örömét meghagyta nekünk.

Rácsodálkoztam arra is, hogy ő menynyire más szempontok szerint hallgatta és művelte a zenét, mint amit mi megszoktunk. Mi ahhoz voltunk szokva, hogy a kóruspróbákon az éppen kint álló kórusvezető milyen hosszasan bajlódik a kórushangzás kitisztításával, azzal, hogy a kósza hamis hangokat a helyükre tegye.

Egyik alkalommal Draskóczy tanár úr állt ki a kórus elé, és egy régi mester: Samuel Scheidt duplakórusos Erős vár a mi Istenünk-feldolgozását vezényelte a próbán. Hát bizony, eléggé hamisra sikerült az első próbálkozás, vártuk, hogy mindjárt sorra veszi, melyik szólamban mely hangokat kell kijavítani. Nem ez történt. Annyit kért csupán, hogy a megnevezett ütemben mindenki vegyen levegőt. Második eléneklésre minden kitisztult, ugyanis érzékeltük, hol kezdődik egy újabb egység a darabban, a megfelelő tagolás újszerűen hatott, és a kényes hangokra is elegendő levegő jutott. Neki sokkal fontosabb volt a világos formai tagolás, mint a szöszmötölés a pici részletekkel.

A következő próbán megint elővettük a darabot. Elindítottuk, de mintha akkor énekeltük volna először, úgy szétestek a szólamok, nem volt együtt a kórus. Az első ütem végén leintette, és várt egy kicsit. Mi is vártuk, hogy mit fog mondani. Már egy fél perc is eltelt, és még mindig nem szólt egy szót sem, csak nézett ránk. Majd felemelte a kezét, és újra elindította a darabot, amely hibátlan szépséggel szólalt meg. Alig hittem a fülemnek. Ő már tudta, hogy túl vagyunk a szólampróbákon, megtanultuk, amit kellett, csupán kényelmesek voltunk, és a figyelmünket kellett összeszedni. Ő pedig ezt meg tudta tenni szavak nélkül is.

Nagy élmény volt látni később, ahogy a Kölkedi Zenei Hét résztvevőivel foglalkozott. Ebben a nyári táborban zeneiskolás gyermekek vettek részt, ki-ki magával hozva a hangszerét, amelyen év közben tanult. A csendes- vagy inkább „hangos” hét lelki alkalmainak elején és végén gyülekezeti énekeket énekeltünk, ám nem orgonával, hanem zenekarral – fúvósokkal és vonósokkal – kísérve. Az énekek hangszerelését és betanítását Laci bácsi végezte, a gyermekek képzett ségének, zenei tudásának figyelembe vételével. Nagyon jól értett a nyelvükön, több nagyszerű muzsikus már gyermekként itt szerzett tapasztalatokat, Draskóczy László keze alatt a református éneklés és zenélés öröméből.

Hálás vagyok azért, hogy munkatársa lehettem nemcsak a gyermekek lelki-zenei nevelésében, hanem más területen is. Szívügye volt, hogy olyan kottákat adjunk ki, amelyek a református zenei életet felpezsdítik, ugyanakkor nem szabad engednünk a jó minőségből sem. A genfi zsoltárok régi szerzők általi hangszeres feldolgozásainak és más fontos darabok közreadásán túl két kánongyűjteményt is összeállított Jézushoz jöjjetek, illetve Szól a kürt címmel. Jól lehetett vele együtt dolgozni ebben a munkában. Ugyanezt tapasztaltam később is, amikor a Krisztus az énekem című dunamelléki énekeskönyvet szerkesztettük. Egyszerre volt jelen személyében az irányításhoz szükséges szakmai tudás és az a keresztyén alázat, amellyel el tudta fogadni a segítő ötleteket, javaslatokat is.

Zenei tudásáról más téren is volt alkalmam meggyőződni. Egyszer-egyszer sikerült eljutnom a pasaréti gyülekezetbe, ahol ő kántori szolgálatot végzett. Legnagyobb meglepetésemre Händel valamelyik concertóját játszotta az istentisztelet utáni kivonuló zenének, méghozzá partitúrából, ahol külön sorban vannak lekottázva az egyes zenekari hangszerek szólamai. Bár magam is tanultam orgonán Vivaldi–Bach: A-moll concertóját (Vivaldi kéthegedűs versenyművének Bach által készített orgonaátiratát), ám arra még álmomban sem gondoltam, hogy ilyet közvetlenül is lehet rögtönözni anélkül, hogy az átiratot előzetesen lekottáznánk. Ahogy ott láttam sorakozni a partitúrákat, megértettem, hogy nem kivételes alkalmat fogtam ki. Improvizációs készségét én leginkább a gyülekezeti énekek elé illesztett előjátékaiban tudtam megfigyelni, amikor különböző zeneszerzői technikákat alkalmazva szinte önmagukban is előadható, kész darabokkal hangolta rá a gyülekezetet a közös éneklésre.

Amellett, hogy a régi korok előadói gyakorlatát próbálta napjainkra átültetni, zenetudományi kutatásokat végzett a reformáció énekeinek, különösen is a genfi zsoltárok eredeti hangzó formájának rekonstruálásában. Elemezte a korabeli lanttabulatúrák lejegyzéseit, ezekben ugyanis sok esetben pontosabb képet kapunk arról, mi szólalt meg egy-egy zsoltárdallam 16. vagy 17. századi előadásakor. Máskor anélkül, hogy erre felkérték volna, remekművek sora került ki a keze alól. Csak egy példa: Mendelssohn egyházi témájú műveinek pasaréti előadásai kapcsán a zeneszerző családjáról, életéről és munkásságáról olvasmányos és gazdagon illusztrált könyvet (Ki volt Menachem Mendel déd unokája?) állított össze.

Minden értékessé vált, ami a keze alól kikerült. Talán a legnagyobb zenei alkotása volt 2005-ben a Budapesti Református Theológiai Akadémia megalakulásának 150. évfordulójára komponált Károli-kantáta, amely a Zeneakadémia nagytermében csendült fel ünnepi hangverseny keretében. Kicsiben is nagyszerű műveket hagyott az utókorra, elég, ha azt az ötvenkét egyszerű kórustételt említem, amelyben énekeket dolgoz fel három szólamban, családi használatra (a gyermekek énekelhetik a dallamot, édesanya az alt szólamot, édesapa a basszust).

És ki ne ismerné az Áldjon meg téged, áldjon az Úr kezdetű ötszólamú kánont, amely számtalanszor hangzott fel születésnapok, jeles évfordulók alkalmából? Ahogy ezen az éneken keresztül az Isten áldása sok-sok emberhez eljutott, hiszem, hogy az ő egész élete áldássá lett családjának, gyülekezetének, ismerőseinek, mindazoknak, akik ezekben a napokban és még éveken át Draskóczy Lászlóra emlékeznek.

Szakmai életrajzának megírására nem érzem magam hivatottnak. Viszont a lelkem mélyéről felvillanó emlékképek erősítik azt a bizonyosságot bennem, hogy egykor odaát még találkozni fogunk egymással, és még együtt is énekelhetünk az örökkévaló kórusban.