Még a koronavírus-járvány előtt történt, hogy egy napos vasárnap délelőtt, háromnegyed tíz körül gyalogosan igyekeztem éppen a templom felé, amikor megláttam, hogy egy idős asszony hosszú fekete kabátban, fején piros kalappal halad előttem. Időnként riadtan hátrafordult, rám nézett, majd továbbsietett. Lázasan kutattam az emlékeimben: vajon a mi gyülekezetünk régebben látott tagja lenne? Nem ismerős. Vagy mégis? Neki én biztosan ismerős vagyok, különben nem nézegetne folyamatosan hátra. Na, majd ha beérem, közelebbről megnézem, és rögtön kiderül, hogy ki ő.

Mivel én is loholtam, nehogy elkéssek az istentiszteletről, hamarosan a nyomába értem a lejtős utca alján. Kis híján már meg is előztem, amikor a néni nagy levegőt vett, hátrafordult, reménykedve rám nézett és megkérdezte: – Ne tessék haragudni, ma vasárnap van? – Igen, vasárnap – válaszoltam. – Megyek a templomba, de senki nem jön. Hát hol vannak az emberek? Már azt hittem, hogy eltévesztettem a napot – panaszkodott az idős asszony.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban nem szoktak ünneplőruhás tömegek hömpölyögni vasárnaponként az egymáshoz közel fekvő katolikus és református templom felé a mi kis kerületrészünkben. Most azonban egészen kihalt volt a környék, a misére igyekvők megszokott autói sem nagyon álltak az utcában. Belém hasított a gondolat: lehet, hogy tényleg nem vasárnap van, és mi, két szórakozott asszony, feleslegesen öltöztünk fel szépen, hiába igyekszünk a tízórai kezdésre? Nem, azért csak nem tartok még itt, hogy eltévesztem a napokat. Ballagtunk egymás mellett, amikor a néni egyszer csak megkérdezte:

– Maga is a misére jön? – Nem, én a református templomba megyek, szóval biztosan vasárnap van – válaszoltam derűlátón, és közben megnyugodtam, hogy nem a memóriámmal van baj, nem kellett volna ismernem őt. – Köszönöm szépen! – mondta megkönnyebbült hangon a néni, és a saroknál szétváltak útjaink.

Ma már – a tavalyi rövidebb enyhítési időt leszámítva –, az igen hosszú templomnélkülözés után nem hiszem, hogy bármikor kétségem lenne afelől, tényleg vasárnap van-e. Még a kissé szórakozott nénik sem tudnának elbizonytalanítani. Az ember összeszedi a szokásos vasárnapi cókmókját, az énekeskönyvet, a perselypénzt, szükség esetén az esernyőt, és rendes cipőt húz.

Milyen sokan ültünk papucsban az online istentiszteleteken, ugye? Igen, vasárnap van. Hála Istennek azért, hogy újra mehetünk, ülhetünk a széksorokban, besüt a nap templom ablakain, megvilágítva az ősz, barna, szőke vagy éppen tar fejbúbokat, az utcáról beszűrődik az autók zaja, és élőben hangzik az Ige. Otthonos, örömteli és egyben megható érzés.

Nem emlékszem, mikor könnyeztem utoljára az úrvacsora vételekor, de most, pünkösdkor ez történt. Általában derűs, de legalábbis nem szomorkás arccal szoktam a helyemre menni, mert minden alkalommal eszembe jutnak gyermekkorom lelkipásztorának szavai, amelyeket a konfirmációi órán mondott nekünk. Sok más megszívlelendő tanács mellett azt helyezte a szívünkre, hogy az úrvacsora az öröm pillanata.

A testvéreinkkel közösen emlékezünk Jézus Krisztus értünk hozott áldozatára, és ezen nem szomorkodni, hanem örvendezni kell, hiszen ő feltámadt, a bűneinket a lábai előtt hagyhatjuk, megbocsátásának ígéretével vehetjük a szent jegyeket – ne olyan savanyú, gyászos arccal jöjjünk hát el az úrasztalától, mint akinek a fogát húzták ki éppen. Minden alkalommal igyekszem erre gondolni, és nem lehorgasztott fejjel a helyemre lépegetni.

A legutóbbi alkalommal azonban alig tudtam a könnyeimet visszatartani. Végre újra együtt lehettem az asztalközösségben régen nem látott gyülekezeti tagokkal. Igaz, „önkiszolgáló” volt az úrvacsora, mindenki magának vette el az előre elkészített kenyérkockákat és apró papírpoharakban a bort, de ez semmit nem változtatott azon, amit akkor megéltem. Hálát, örömöt, a hazataláláshoz hasonló megkönnyebbülést. Legelsősorban azonban Isten áldott jelenlétét: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)