Durván ráncigálva letartóztattak egy hetvenegy éves katolikus papot az utcán, ahol arról prédikált, hogy Isten célja a férfi és az asszony teremtésével az volt, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”, a család egy apából és egy anyából áll, nem pedig két apából vagy két anyából. E „homofób” kijelentések miatt vitték el a rendőrök a lelkészt.

Büntetőeljárást indítottak egy keresztyén politikusnő ellen, mert közösségi oldalán kritizálta a lutheránus egyház csatlakozását a homoszexuális („Pride”) felvonuláshoz, és megosztotta az 1Róm 1,24–27 igerészt, amelyben Pál a férfi és férfi, illetve a nő és nő közötti szexuális kapcsolatot tisztátalannak, természetellenesnek és tévelygésnek minősíti. Az ügyészek szerint a Bibliát szó szerint idéző bejegyzés gyűlöletbeszéd, mert „sértette a homoszexuálisok egyenlőségét és méltóságát”.

Egy vidéki iskola vezetősége a terrorelhárításnál jelentett fel egy lelkészt, amiért azt mondta a keresztyén diákoknak, hogy nem kell egyetérteniük az LMBTQ genderideológiával. A prédikáció előzménye az volt, hogy egyes diákok aggodalmukat fejezték ki azon civil szervezet miatt, amely a tanárokat arra képezi ki, hogy a homoszexuális ideológiát mindennapossá tegyék az iskolában.

Néhány napon belül történt nemrég ez a három keresztyénellenes akció, és nem valami távoli, primitív, sötét diktatúrában, hanem a fejlett, felvilágosult, demokratikus, a szólás- és vallásszabadságot hirdető Európában: Angliában, illetve Finnországban. Ez is annak a jele, hogy az egyre fokozódó keresztyénüldözés nem csak az Európán kívüli világban, és nem is csupán az iszlám vallású-kultúrájú országokban mindennapos jelenség.

Ma már szinte közhely, hogy a keresztyénség a legüldözöttebb vallás a világon, immár Európában is. Az iszlamista terrorcselekmények mellett egyre gyakoribb a szélsőbaloldali, liberális, ateista keresztyénellenes gyűlölködés, uszítás, diszkrimináció, mint a fenti példák is mutatják. Ennek tükrében felháborító és elfogadhatatlan, hogy miközben az Európai Unió vezetői elkötelezettek, hogy a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és interszexuális (LMBTI-) személyek tekintetében védjék és előmozdítsák az emberi jogok maradéktalan és egyenlő érvényesítését, addig egy szót sem szólnak a keresztyének emberi jogairól és az őket nap mint nap érő verbális és tettleges, gyakran jogi köntösbe bújtatott támadásokról.

Sajnos idehaza is egyre több a keresztyénellenes megnyilvánulás, gyalázkodás a társadalmi nyilvánosságban és a közösségi médiának nevezett, antiszociális világhálós platformokon. Amikor egy hatalomra törő párt politikusa nyíltan arról beszél, hogy „a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak és nők rémisztő képződmények”, vagy a magát Magyar Ateista Társaságnak nevező szélsőséges szervezethez kötődő és más Facebook-csoportok is következmények nélkül folytathatják a keresztyének elleni gyűlölködést és uszítást, akkor sok élő hitű emberben felmerül a kérdés: „Uram, meddig felejtkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el orcádat tőlem? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?” (Zsolt 13,2–3)

Amikor úgy érezzük, hogy az üldöztetés, a tiportatás közepette nincs segítség, eszünkbe juthat Kálvin tanítása: „Úgy rendezte az Úr, hogy akiket majd a mennyben megkoronáznak, előbb a földön vívják meg harcukat, csak akkor diadalmaskodjanak, ha legyőzték a küzdelem nehézségeit és győzelmet arattak.” Kétezer éve Jeruzsálemben Péter és János apostol mertek odaállni népük vallási, szellemi vezetői elé, akik hiába fenyegették, nem tudták elhallgattatni őket: „Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (ApCsel 4,20)

Mi, mai Jézus-követők sem kapunk felmentést a bátor hitvallás, helytállás és a nehéz harcok alól. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, mert nincs hová hátrálnunk.

A Nincs hová hátrálnunk (2.) a 30. számunkban olvasható