Az emberiség történelmében a méltatlan, gyarló uralkodók közt időnként felbukkant egy-egy tisztességes ember is. Az alattvalók rájuk szívesen emlékeztek, alakjukat kiszínezték, haláluk után egyet-kettőt egészen fantasztikus figurává változtattak át. Magyar történelmünkben is voltak ilyen királyok, az persze más kérdés, hogy cinikus kutatók régen bebizonyították róluk is: korántsem voltak az erkölcs makulátlan hősei. Ez nem is számít, mert kellő távolságból szemlélve őket már nem a tényleges tettek határozzák meg a rég letűnt uralkodók képét, hanem a közösségi emlékezet. A személy eltűnik a legendák, mesék alakja mögött, és megszületik a hős.

Az ókori Izráel egyik legrejtélyesebb királya Salamon volt. A Biblia csodálatos személyiségként rajzolja meg a dinasztiaalapító Dávid után trónra lépő király portréját. Ennek fő oka minden bizonnyal a templomépítés: az ókori keleten csak az számított valamirevaló uralkodónak, aki az ország istene számára méltó földi hajlékról gondoskodott. Nem volt ez másként Izráelben sem, Dávid is érezte, hogy az Úr háza nélkül Jeruzsálem nem igazi főváros, ezért vitette oda a szövetség ládáját, de zavarta, hogy ő maga cédruspalotában, a láda viszont sátorlapok között lakik (2Sám 7,2). Az építkezés már Salamonra hárult, őt ez a jeles tett kiemelte a királyok közül, és ennek köszönhetően elkezdte emelkedését a legendás hősök sorába.

Az utókor az aranykor embereként tekintett rá, akinek udvarában se szeri, se száma nem volt a felhalmozott kincseknek. A vagyon azonban nem érdem, hanem ajándék, amit Salamon is ráadás gyanánt kapott. Egyik heti igénk szerint ő csak egyet akart: az Úrra figyelő, „engedelmes szívvel” (1Kir 3,9) kormányozni Isten népét. A legtöbb uralkodó és vezető számára nem ez a legfontosabb érték, de mi tudjuk, a bölcsesség ezzel a szándékkal kezdődik.