Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam tovább a sugarakkal: kezemet a hasamon összekulcsolva pihentettem.

Minden eddigi nyaramból ilyen és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a hűsítő korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.

Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.

Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.

Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxonja.

Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliáns módon érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”

Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.

Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak a zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek, és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.